…Még fejlesztés alatt..
Ezt én írtam!
Pi vagyok, az irracionális
Nevem Tóth István, alias Pi, interneten CyberMacs, a virtuális macska, aki mindenhova bemászik.
A múlt század végén születtem egy olyan világban, amire a mai már csak nyomokban hasonlít. Végzettségem nyomdaipari mérnők. De a grafika színes tere mellett azon kacatok is nálam kötnek ki, amelyekbe valahogy betévedt az áram.
„-István! Már megint bedöglött ez a vacak?!?
Csendélet a nem annyira csendes mindennapokból
-Hozz egy baltát, mindjárt megjavítom!”
Kissé olyan vagyok, mint sorozatbeli dr. House, akinek mindig olyan problémákat kell megoldania, amit más inkább messze elkerül. Hasonlóan a sorozat főszereplőivel én is le szoktam szidni a pácienseket, amiért ilyen állapotba jutottak. De talán nálam kevesebb a végső megnyugvásra jutó áldozat. Pedig én mindent megpróbálok! De tényleg!
Miért kezdtem el írni?
Leginkább azért, mert szeretek mesélni. Szeretek történeteket kitalálni. Erről még a tanáraim is tudnának mit mondani!
-Hol van a házi feladatod?
Részlet a iskola mindennapjaiból.
-Az a helyzet tanárnő, hogy ellopták.
-Micsoda??
-Éjjel betörtek hozzánk, és..
-Úristen! És mit vittek még el?
-Semmi mást, csak a matek füzetemet. Elkészítettem a házit, beraktam a füzetemet a táskába, majd lefeküdtem aludni. Éjjel pedig jöttek a rablók, és elvitték.
-És csak a te matek füzetedet? Semmi mást?
-Igen. Tanárnő mindig mondta, hogy gyöngy betűkkel írjunk, azért volt ilyen értékes!
Az író már akkor is bennem rejtőzött. Jó mélyen! Bár voltak jelek, hogy az irodalom nem áll távol tőlem. Ahogyan a magyar tanárom sem állt távol tőlem, amikor az eltérő véleményeinket erős hangon ütköztettük.
Ebben az időszakban belefutottam egy novellaversenybe. Nem is igazán novella és nem is verseny volt. Történeteket kértek, én pedig nem sem álltam húsz oldalig. A tanáromnak (nem a magyarnak) annyira tetszett, hogy különdíjként kifejezetten nekem való könyvért túrta fel a fél város könyvesboltjait. Ennek a könyvnek köszönhetem, hogy megszerettem olvasni.
A főiskolán, ahol nyomdásznak készültem, a betűk kézzelfogható közelségbe kerültek. Meg lehetett őket fogni kézzel, és egymás mellé lehetett pakolni őket. Vagy egymás fölé, és tornyot lehetett építeni, míg rám nem dőlt az egész.
De persze ez akkor már elavult technika volt. Eddigre már dübörögtek a számítógépek. Szó szerint, mert ezek néha olyan zajosak voltak, mint a kávédaráló. De nagy előnyük, hogy korlátlanul lehet a betűkkel kísérletezni, mindent kárpótolt. Néhány év múlva pedig elkezdtek a különböző betűtípusok is megjelenni, melyek tovább tágították a kreativitás határtalan lehetőségeit.
Míg a betűk zörgős útján haladtam a diploma felé, beszálltam az iskolaújságba is. Miért? Mert már akkor is úgy éreztem, hogy kell egy felület, ahova írhatok, ahol mesélhetek.
A szerkesztők pedig… Ők valószínűleg bárkinek örültek, aki értelmesen sorba rakott betűkkel tudott szolgálni (de talán még ennyi követelmény sem volt), csak legyen meg a minimális oldalszám. Az újság felét mindig az én írásaimmal töltötték ki. Így itt tehettem szert némi (kétes??) hírnévre. Néhány írás ezen az ősrégi oldalon elolvasható. Idővel ide is átszoktatom őket.
Az iskola befejezte után egy furcsa ürességet éreztem a gyomrom táján. És ez nemcsak abból adódott, hogy immár a saját fizetésből kellett jóllakni. A barátok mellett az írás lehetősége is hiányzott. Szerencsére a régi kalandozó társakkal össze lehetett futni, de írni nem nagyon volt hova.
Az internet abban az időszakban kezdett megerősödni. Az emberek kezdték megismerni, kezdték komolyan venni. A különböző alakuló felületeken én is kipróbáltam magamat, mivé tudnék alakulni. De nem sikerült egyetlen olyat sem beindítani, ami máig fennmaradt volna. Szerencsére, mert így legalább nem kell azzal fáradoznom, hogy letagadjam.
2000-ben zajlott egy fantasy novellaírás pályázat. A legjobbak egy nyomtatott könyvben is meglejtek. Végre egy írás, ami kézzel fogható, és nemcsak mókából készült! Pedig valójában ez is, mint a többi is mókából készült. A humor kategória különdíjasa lett, amivel megkapta azt a kitüntető figyelmet, hogy több ezer példányban bekerült a boltokba.
Ezt az írást ma itt lehet elolvasni.
A nyomdákban, és grafikai stúdiókban rám szakadt az örök átkom: Minden, amiben a legkisebb áram is kóborolt, és elromlott, az hozzám került. Ami még nem romlott el, az is hozzám került, és megmutatta, hogy ő is el tud romlani. És ott volt a számítógép is, aminek a rohamos fejlődését senki sem tudta követni, csak én. Én viszont a technika előtt futottam. Sokszor sikoltozva.
Miután úgy éreztem, hogy már minden hibát és akrobatikát láttam, amit csak szoftver elő tudott idézni, elmentem az Adobe (Photoshop, Acrobat, PDF, Flash, stb..) magyarországi disztribútorához dolgozni. Itt már nemcsak az egy cégben előforduló számítógépes hibával foglalkozhattam, hanem azokkal is, amiket egy egész ország tudott elővarázsolni.
De voltak jobb részek is! A technológia élvonalában tényleg a végtelen kalandok vártak rám. Termék managerként minden új programot ki tudtunk próbálni, darabokra szedtünk és olyan funkciókat találtunk, amelyekről a programozók álmukban sem gondoltak. Mindezekről érdekes előadásokat lehetett tartani, és izgalmas termékleírásokat írni.
Pfffff. Termékleírás?! Mikor tud az izgalmas lenni??
… ezen forradalmi intuitívan új funkció segíti az intuitív felhasználót, hogy intuitívan használja ezt a forradalmi új funkciót. Elég ha csak Ön – aki ugyebár intuitív felhasználó – megnyomja azt a gombot, amire véletlenségből nem az Intuitív feliratot írták (*), hanem azt, hogy OK.
Részlet egy intuitív termékleírásból
Majd dőljön hátra, és várja meg, amíg a számítógépe újraindul!
(*) már dolgozunk a probléma kijavításán.
Pedig nem kell, hogy ilyen legyen! Az elvem az volt, hogy először értsük meg, mit akar mondani a költő (a magyar tanárom is mindig ezzel kezdte), majd az így szerzett ismeretek alapján írjunk egy új mesét. Olyat, amit a magyar felhasználók nemcsak megértenek, hanem még kedvet is kapnak. És ha esetleg még pénzük is van, akkor jól be is vásárolnak.
De pénzük csak ritkán volt.
Irány Isztambul!
2008-ban úgy döntöttem, hogy a magyarföldi pályafutásomat felhagyom, és átköltözöm az Ezeregyéjszaka meséinek világába. Isztambul pedig tényleg a kalandok városa!
Az otthoni ismerőseim folyamatosan ostromoltak a kérdéseikkel, hogy milyen az élet idekint. Tényleg vannak repülő szőnyegek? Tényleg tevék parkolnak a garázsokban? Tényleg lehet hat feleségem? Tényleg tele van a város Ikarus buszokkal? Tényleg minden lukban van egy macska?
Amíg bírtam energiával mindenkinek személyes hangvételű válaszokat küldtem, mókás színes történetekkel. De már éreztem, hogy hosszú távon nem fogok tudni mindenkivel levelezgetni.
Ekkor találtam rá egy olyan blogra, ahol a főszereplő néhány hónapos afrikai kalandjait írta le. Itt láttam azt, hogy komoly publikus írásnak nem kell feltétlenül karótnyelt, hivatalos hangneműnek lennie. Ezt ezt úgy is lazán írni, hogy ettől még ne legyen komolytalan. Meg lehet maradni tudományosnak, professzionálisnak, mégis közelebb lehet menni az emberekhez. És ehhez nem kell lemenni utcai szintre, nem szükséges a túlontúli hétvégi stílus. Meg lehet találni az egyensúlyt a két véglet között.
2009-ben elkezdtem az isztambuli mindennapi kalandjaimat blog formába írni. 2017-ig minden napra készültem valami izgalmas történettel az olvasók felé, akik a visszajelzések alapján legalább úgy izgultak, mint én.
Ahogy a napi kalandok kezdtek mindennapiak lenni, úgy mélyedtem bele egyre jobban Isztambul, Törökország és Anatólia misztikus történelmi világába. Általában egy-egy bejegyzés kb. 750 szóból állt (ez kb. 4 teleírt könyvoldal), míg a mögötte álló kutatómunka akár több napig is eltartott.
Ahogy gyarapodott és nőtt az itteni családom, úgy fogyott a szabadidőm. A rendszeres bejelentkezést egyre nehezebben tudtam tartani, mivel közben az információgyűjtések is egyre tovább tartottak.
2017-ben áttértem a heti szintű bejegyzésekre. Így több idő maradt a kutatásra és az írásra is. Egy-egy bejegyzés már 1.500-6.000 szóból állt (8-30 teleírt könyvoldal).
Végül már a kutatás és az új írások több időt vettek el, mint amit rá tudtam szánni. Döntenem kellett. Ha folytatni szeretném, akkor az biztosan egyre inkább a minőség rovására fog menni. Abba viszont semmilyen körülmények miatt akartam, nem akarok belemenni.
Az írás legyen élvezet, és legyen minőségi! Csak úgy írjunk, hogy legyen érdemes időt áldozni az elolvasására!
Az Isztambul blog 12 éven keresztül működött aktívan. Ha ki szeretnénk nyomtatni, akkor kb. 6.250 oldal lehet (képek nélkül). Összesen 1.055.000 ember követte az írásokat hosszabb-rövidebb ideig.
Érdekesség:
Az Isztambul szó a blogban összesen 47.507 alkalommal szerepel
Az Isztambul blog 2024. októberben véglegesen bezárt. Az ottani írások alább elérhetőek PDF formában.
Az új irányvonal
2021. elején befejeztem a blogírást. De csak a blog írását.
Szeretnék más irányba tovább haladni. Szeretném, ha a történetek készítése is komolyabb lenne. Tudom, hogy az elmúlt évek, és a blog készítése is inkább csak hobbi, és ez még nem tesz professzionálissá.
A mindennapi bejegyzések, és a vele járó kutatás arra sürgetett, hogy mielőtt készen legyen. Nem pedig arra, hogy a legjobb legyen. Amennyire időm és energiám engedte, kijavítottam a hibákat, átfogalmaztam, toldoztam, foltoztam. De a következő bejegyzés már ott toporgott az ajtóban, és szólt, hogy fogy az idő
De mindig ott állt a hátam mögött a kényszer, hogy fogy az idő, haladni kell, jön a következő bejegyzés.
Szeretném ezt másképpen csinálni!
Ezúttal nem lesz határidő. Nem lesz rohanás, nem lesz kapkodás.
Mindent többször átnézek, átgondolok, újrafogalmazok.
Addig semmi sem fog megjelenni, ameddig az nem lesz kész!
És a kész anyag is addig lesz tovább formázva ameddig nem lesz tökéletes.
…és még több, még jobb legyen…
Ezen a felületen az olvasók beleszólhatnak a történetek alakulásába. Kritikákat írhatnak. Sőt! Én kérem a visszajelzéseket, nem kímélve vele engemet.
A cél mindezzel az lenne, hogy fejlődjön az írástechnikám, és így nektek egyre jobb és jobb történeteket tudok készíteni. És még talán egy olyan könyv is összejön, amit tényleg érdemes lesz elolvasni. Ezért van szükségem a véleményeitekre, gondolataitokra, kritikáitokra.
Egy kis technika
Ez a blog a történetekről szól.
De nem tudok elvonatkoztatni a technikától sem. Rohanó világunk még inkább száguldásba kezdett, miután színpadra lépett a mesterséges intelligencia.
Ha valaki szeretne ebbe a mélyvízbe beugrani (elkerülni ugyebár nem lehet), készítek egy speciális oldalt, ahova a mesterséges intelligenciával kapcsolatos jegyzeteimet gyűjtöm össze. Ez a ChaosBot. Nézelődjetek ott is!
