A nagy semmi közepén voltam. Teljesen körbeölelt a sötétség.
Minden érzékszervem azt üzente, hogy nem talál semmit. Nem voltak ízek, szagok, hangok, fények vagy érzetek.
És én ebben a végtelen semmiben lebegtem.
Nem tudom meddig. Talán pillanatokig, percekig, napokig vagy akár évszázadokig.
Talán az idő nem is létezett!
Valamikor valami mégiscsak megváltozott.
Valahol a távolban egy apró fényt láttam.
De az is lehet, hogy annyira akartam már látni valamit, hogy én magam képzeltem el az egészet.
De nem! Tényleg volt ott valami! És egyre közeledett! Vagy talán én haladtam a világító pont felé?
Ahogy a fény egyre inkább elűzte a sötétséget, kezdtek megjelenni a színek és a formák.
De csak egy színt láttam mindenhol, a sötétlilát. Ameddig a szem ellátott ez a szín uralkodott egyedül.
Egy sötétlila óceán mélyén úsztam, ahol nem számított a fent és a lent. Sem a távolságok, sem az idő.
Körülöttem valamik úszkáltak. Talán buborékok. De mégsem olyanok.
Nem tudtam megfigyelni őket, mert a végtelen távolságból hallatszott egy hang. Egy férfi mintha a víz alatt beszélne.
Vagy én voltam a víz alatt?
A hang emlékeket ébresztett, és rájöttem, hogy van memóriám. De lukas volt az egész.
Mindez csak akkor létezett, amikor hallottam a hangokat.
Féltem, hogy elveszítem, és akkor örökre megszűnök létezni. Feloldódok a sötétlila óceánban.
Megijedtem!
Teljesen elfogott a pánik!
Elkezdtem a hang irányába úszni. Erről eszembe jutott, hogy a víz alatt vagyok, és nem kapok levegőt.
Ettől viszont az jutott eszembe, hogy nincs is testem. Se kezem, se lábam.
Mégis úgy éreztem, hogy el kell érnem a monotonul beszélő hangot. Ez az egyetlen reményem, hogy megmeneküljek.
A kétségbeesésem egyre csak nőtt, ahogy próbáltam a hang forrásához jutni. Aki mit sem sejtett a küzdelmemről, csak beszélt tovább, megállíthatatlanul.
Mozogtam. Haladtam. Kapálóztam. Nem tudom, hogyan – csak mentem, egyre gyorsabban. Minden energiámmal arra koncentráltam, hogy elérjem azt a pontot – bármi is legyen az.
Kinyújtottam a nemlétező kezemet, és ekkor az egész kipukkadt, mint egy buborék.
Kinyitottam a szemem. Most már tényleg az enyém volt. Egy pasztellszínű tárgyalóban találtam magam.
*
Készül a folytatás
