A világok közötti semmi kellős közepén lebegtem. A percek végtelenül teltek órákig, napokig, de talán évszázadokig is. Én csak ott voltam.
Egymagam.
Minden érzékszerv nélkül. Se fények, se hangok, se illatok, se ízek. És nem volt semmi sem, amit megfoghattam volna. Csak én.
Vagy még én sem.
Valahol mélyen éreztem egy halvány emléket, hogy már jártam itt.
De nem tudtam megfogni, mert túlságosan messze volt, túlságosan képlékeny. És talán nem is létezett.
Ahogyan én sem.
Mégis, az idő valahogy telt, és valami megváltozott. Valahol a távolban egy apró fény jelent meg, és egyre erősödött. A sötétség helyét lassan átvette a világosság. A semmi pedig megtelt színnel.
Sötétlila színnel.
Egész biztosan a pokolba kerültem – más magyarázat tényleg nincs. Az ördögök végignézték az életem összes unalmas percét, és a végén úgy döntöttek, hogy mindenképpen a sötétlilával kell engem büntetni. Biztos azért, mert ötödikben rajzórán Juli padtársam nyakába borítottam a sötétlila festéket. Mondjuk, ő kezdte, amikor lila lovakat festett az én zöld mezőmre… A szép, kedvenc zöldemet elrontotta ezzel a rettenetes színnel. Azóta ki nem állhatom.
És most tessék: nézhetem az örökkévalóságig.
Ahogy a távoli fény erősödött, lassan kirajzolódott a környezet. Először azt hittem, valami üres semmiben vagyok, de hamar rájöttem, hogy ez inkább folyadék – valami nyúlós, furcsa állagú lé. Körülöttem pedig ott úszkáltak ezek a sötétlila… izék. Először buboréknak néztem őket, de… kiderült, hogy ez sokkal rosszabb.
Ez csillámpor.
Sötétlila csillámpor!
Na, mindennek van határa! Ezt már nem bírtam tovább. Ki kellett jutnom innen! Most! Bármi áron!
Ekkor a végtelenség egyik sarkából hangokat hallottam. Nem tudtam pontosan beazonosítani, mégis hátborzongatóan ismerősnek tűnt. Mintha az elfelejtett tudatom mélyéről próbálna előkúszni egy árnykép: én már találkoztam ezzel a hanggal valahol.
De nemcsak ez ugrott be, hanem minden más is. Már jártam itt korábban. Nem is egyszer!
Nem a pokolban voltam, hanem valahol a világok között – talán félúton az álom és az ébrenlét között.
Rémlett, hogy a hang jelenti a kijutás kulcsát is. Ezt kellett követnem. El is indultam az irányába.
Ahogy közeledtem, egyre több részlet tért vissza. Derengett, hogyha erre úszom tovább, akkor a tárgyalóban fogok kikötni. Ahogy arra is emlékezni kezdtem, hogy nemrég még a lakásomban álltam és vizesen, fürdőköpenybe burkolózva vártam a pizzára.
És az emlékeim között volt egy ezüstszínű busz is, ami elütött. Mert hát, mi más is programom is lehetett volna karácsony előtt, az utolsó munkanapon, este fél kilenckor?
A hang egyre erősödött, ahogy közeledtem felé. Már-már testet öltött. Maga a világ is kezdett megváltozni, átalakulni.
Majd mintha csak egy buborék lett volna, kipukkadt.
Én pedig ott ültem a tárgyalóban, azon a megkopott széken, ahol mindig.
