– … eladása növekedett. És a kimutatás szerint a CTX–ek eladása is jól haladt, bár az év vége felé egy kisebb visszaesés tapasztalható. Mindeközben a kiegészítők értékesítésében egész évben stagnáltunk. Csak azért értük el a korábbi évek számait, mert az ünnepekben sokat adtunk el. Összességében nem teljesítettünk jobban, mint az előző évben. Jövőre pedig újabb emelkedést prognosztizálnak, hivatkozva a lítium iránti egyre növekvő keresletre. Éppen ezért…
A főnököm beszélt. Én pedig az irodában voltam. Ismét!
– Ó, a fenébe! – kiáltottam fel kétségbeesetten.
Hirtelen néma csend lett. Csak a kivetítő ventilátorának halk zúgását lehetett hallani. Mindenki engem nézett. Még Tamás is, akinek valószínűleg ez volt az első alkalom az életében, hogy egy biológiai lény felkeltette az érdeklődését.
Végül a főnököm törte meg a csendet:
– Béla. Minden rendben van?
Ó, ez én voltam! A nagy kavarodásban elfelejtettem bemutatkozni.
Tehát Béla vagyok, harminchárom éves és százhetvenhárom centi. Teljesen átlagos alkattal és teljesen átlagos kinézettel rendelkezem. Nincs bennem semmi különleges, még rejtett szupererőm sincs. Csak göndör hajam.
A lábméretem pedig negyvenkettő, ha esetleg valaki zoknit venne nekem karácsonyra. Feketét persze, mert az egyszerűbb kimosni.
– Öööööö… Izé… Az asztalomon felejtettem a jegyzetfüzetemet – hebegtem. – Mindjárt hozom!
Felálltam, és elindultam, hogy elhagyjam a tárgyalót.
Miklós persze kárörvendően még rám kiáltott – Használnál te is tabletet, mint mi, akik már átléptek a 21. századba, akkor nem lennének ilyen gondjaid!
Kimentem, és becsuktam az ajtót. Lehet, hogy be is zártam. De minden részletre én sem emlékezhetek.
Perceken keresztül ültem a földön a falnak dőlve. A kezem remegett, a szívem úgy kalapált, mintha ki akart volna ugrani belőlem, hogy elmeneküljön.
Ez tényleg én voltam? Tényleg én álltam fel a tárgyalás közepén és hazudtam mindenkinek? Ez most tényleg megtörtént?
Nem ismertem magamra!
Mindig betartottam a szabályokat. Most hirtelen mindet felrúgtam.
Nem tudtam, mit csinálok. Kezdtem szétesni.
Rettenetesen felkavart, hogy ismét az irodában találtam magamat.
Nem értettem, hogy miért történik ez, miért pont velem. Magyarázatot akartam! De senki sem volt, aki segíthetett volna.
Az ajtó felé néztem. Bentről halk hangok szűrődtek ki:
–…kávé nemcsak pénzbe, de időbe is kerül… –
Ha ki kellene választanom az értekezlet legizgalmasabb részét, biztosan nem a kávé rejtélyes eltűnése nyerne.
Talán nem lenne olyan nagy baj, ha ezúttal kihagynám. A többiek bizonyára megoldják egyedül is.
Vagy nem. De nekem most fontosabb feladataim voltak. Rá akartam jönni, hogy mégis mi a fene történik velem.
Rendeznem kellett a gondolataimat. A fejem olyan volt, mint egy buszmegállóban felejtett zacskó csipsz: szétázott, szétszóródott, és még rá is léptek.
Felnéztem az órára. Pontosan hatot mutatott. Még rengeteg időm volt, míg a többiek végeznek a megbeszéléssel.
Elbotorkáltam az asztalomig, és beleestem a székembe.
Egyedül voltam az irodában. A többiek mind bent ültek a tárgyalóban. A vásárlók pedig már rég elmentek.
Csend volt, nyugalom, és olyan szag, mintha valaki évekkel korábban megette volna a légfrissítőt.
Hosszú ideig biztosan senki sem fog zavarni.
Ki akartam írni magamból mindazt, ami a fejemben kavargott. Hátha jobban megértem, mi történik. És talán megoldást is találok.
Kerestem egy papírt, és valamit, amivel írhatok.
Ekkor megláttam a piros ceruzát, ami már majdnem elfogyott. Ösztönösen felnéztem arra a helyre, ahová a bevásárlócetliket szoktam ragasztani. De nem volt ott semmi.
Pedig biztos voltam benne, hogy felírtam: kell új piros ceruza. Most viszont nyoma sem volt.
Kihúztam a fiókot, amibe az eltört ceruzát tettem. De ezt se találtam.
Felálltam, előkerestem a táskámat, és megnéztem azt a zsebet, ahova a páncélszekrény kulcsát tettem. De az is üres volt.
Ez nagyon nem tetszett.
Minden pontosan úgy állt, mintha semmi sem történt volna. Mintha nem ültem volna végig a tárgyalást, nem pakoltam volna össze, és nem hagytam volna el az irodát.
Mintha mindezt nem éltem volna át már háromszor.
És még a busz is elütött egyszer.
Most az irodában álltam, és nem a jéghideg sárban feküdtem a jármű alatt. Ez önmagában újabb kérdéseket vetett fel. Ettől a fejem úgy zörgött, mint egy összegyűrt csipszes zacskó, amit a szél kerget ide–oda az üres utcán.
Ez már túl sok volt!
Felvettem egy adag papírt és egy marék ceruzát. Gondolkodnom kellett. Egy olyan helyen, ami nem az iroda.
Gyors léptekkel kimentem az ajtón.
Ha valaki hiányolna, beszélgessen a kaktuszommal, míg visszajövök!
A cégünk egy bevásárlóközpontban működött. A nem titkolt cél az volt, hogy felrázzák a kisvárost a múltból, és bevezessék a huszonegyedik századba. Az alsó szinten üzletek sorakoztak, felül pedig irodák várták az érdeklődőket – bár ilyenből ritkán akadt. Az egészet egy tizenöt méter magasan álló, három lábon egyensúlyozó kör alakú étterem koronázta meg. A hangulat inkább egy régi sci–fi díszletét idézte, mintsem a modern gasztronómiát.
Sehol a világon nem lehetett olyan panorámát találni, mint odafönt, a helyen, amit mi csak így hívtunk: a Csésze.
Az egyik oldalon a vendégek a közeli marhatelepet nézegethették, így nem kellett találgatniuk, honnan származik a hamburger egyik alapanyaga. A másik oldalon pedig a végtelen szántóföld húzódott, ahol a búza növekedését lehetett figyelemmel kísérni – a hamburger másik hozzávalója. A többit inkább ne firtassuk.
Amikor kiszálltam a liftből, a takarító Józsit leszámítva senki sem volt odafönt. Az íratlan szabály szerint a kisvárosban minden öt órakor bezárt. Csak a főnököm ragaszkodott hozzá, hogy hatig nyitva legyünk – de soha egyetlen vásárló sem tévedt be olyan későn.
Az éttermen is látszott, hogy már a hosszabb téli szünetre készülnek. A székeket felpakolták az asztalokra, a kiszolgáló–ablakok redőnyeit pedig lehúzták. Egyedül a levegőben terjengő ételszag árulkodott arról, hogy nemrég még emberek tömték tele a hasukat.
Ekkor hangosan megkordult a gyomrom. Jó emlékeztető volt, hogy aznap szinte semmit sem ettem. És ha jól számoltam, már negyedszer éltem újra ugyanazt a napot – minden alkalommal lemaradva az étkezésekről.
Fenébe! Olyan közel voltam, hogy végre megkapjam a pizzámat! De pont az utolsó pillanatban ragadott el a sötétlila köd.
Most sem volt esély rá, hogy találjak bármit, amivel csillapíthatnám az éhségemet. Inkább kerestem egy helyet, ahol nyugodtan gondolkodhatok.
Leültem az egyik asztalhoz, körbenéztem, hátha mégis maradt valaki, akitől kérhetek valami ennivalót. De csak a távoli suhogást hallottam amin Józsi épp a múlt nyomait próbálta feltörölni.
Ő kissé egyszerűen gondolkodó ember volt, de pont ezért mindenki szerette.
Elővettem a magammal hozott papírokat és ceruzákat.
Le kellett írnom a gondolataimat!
