Felnéztem, és láttam, ahogy a dombtetőn megjelenik az ezüstszínű, kék csíkos busz.
Gyorsan közeledett. Túlságosan is! A kanyart nem is tudta bevenni, néhány útmenti bokrot elsodort. A sofőr csak nagy nehézségek árán tudta a járművet az aszfaltra visszatenni. De a sebessége sokat nem változott. Még mindig őrült tempóban tartott a megálló felé.
A fékek csikorogtak, a gumik füstöltek, de a busz mégis átment a betondarab végén, csak a füvön tudott megállni.
Harmadszorra is. Harmadszorra nézem végig ezt az egészet, de a szívem még mindig a torkomban dobog. Mi a rosszabb? Hogy a busz majdnem elgázolt, vagy hogy újra, meg újra át kell élnem ugyanezt az iszonyú jelenetet?
Bezzeg az egyetemista srácok azonnal reagáltak. Mindjárt rohantak a járműhöz. A többi ember is lassan követte őket.
Én mint egy szobor álltam a fa alatt, kezemben a telefonnal és próbáltam feldolgozni az előbbi pillanatokat.
Megint itt volt a busz, és ismét a megálló végén hajtott át. Ott, ahol pár perce még álltam… Ahol minden este vártam.
De most túléltem! Nem úgy, mint az álmomban, amikor véresen feküdtem a jéghideg sárban.
Mármint az egyik álmomban.
A másikban is ugyan így álltam döbbenten, és néztem az embereket, akik a buszt járták körbe.
Nagyon zavaros volt ez az egész, és nem tetszett, hogy megálmodok dolgokat. Ráadásul többször is! Egymásra halmozva. Álom az álomban – vagy nem is tudom már mi történik velem.
Nagyot sóhajtottam és el akartam rakni a telefonomat. De csak most vettem észre, hogy nincs is a kezemben. Lenéztem a lábam elé és ott találtam a füvön, kamerával lefelé.
Biztos akkor esett le, amikor a busz elhúzott mellettünk. Amilyen szerencsém van a teljes videó egy nagy sötétség lesz!
Lehajoltam érte, és letöröltem róla a sarat. Legalább nem tört el!
Közben a sofőr is kiszállt a buszból, és elkezdte körbejárni, míg a többi ember nézte, hol tud segíteni. Vagy hátha történik valami izgalmas, amit a barátoknak el tudnak mesélni.
Ott álltam, a telefonom a kezemben. Akkor jutott eszembe: ezzel akár bizonyíthatnám is, hogy nem csak álmodom. Felemeltem, és lefotóztam a buszt, ahogy ott állt a fű közepén.
De ez nem lesz elég! Hiszen volt egy apró horpadás annak a busznak az elején, amelyik az álmomban elütött. Egyszerre voltam kíváncsi és féltem is. Mi van, ha tényleg ott találom? Mit jelent mindez.
Remegő lábakkal indultam el a jármű eleje felé. A villogó index borostyánsárgára színezte a környéket és az embereket. A reflektorok is égtek, ezért alig láttam valamit. Félig becsukott szemmel botorkáltam a lámpák felé.
Szerencsére senki sem törődött velem. Mindenki a busz alá próbált benézni, hogy van-e sérült.
A szemem egyre fájt, de mentem előre tovább, egyre határozottabban. Most már mindenképpen tudni akartam!
Az égett gumiszag megtöltötte az orromat, és minden egyes lépéssel a motor egyre hangosabban dübörgött. Már szinte semmit sem láttam, csak mentem előre, tapogatózva a reflektorok fényében.
És odaértem. Megfogtam a busz oldalát, és kerestem a jobb oldalon a lámpa mellett.
Ott volt az a pici horpadás, amit már az álmaimból is ismertem. Végigfuttattam rajta az ujjam – tényleg, ugyanaz a folt. Nem lehetett másik.
Felemeltem a kezemet, és fényképeztem. Tízszer, tizenötször is. Nem érdekelt. Egyre csak kattintottam és kattintottam. Míg végül kimerültem attól a nyomástól, amit igazságnak hívnak, és leültem a hideg, vizes fűbe.
Túl sok volt ez már!
Túl sok minden volt egyforma: előbb a kutya, most pedig ez a horpadás.
Túl sok volt az álmokból.
Túl sok volt a valóságból is.
Csak haza akartam menni, és úgy felébredni, hogy ez az egész meg sem történt.
Valaki megfogta a vállamat és felnéztem. A szakállas férfi volt a sárga esőkabátban.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Ez a busz! Ez a busz majdnem elütött! – mondtam kétségbeesve.
– Igen. Tényleg! Alig néhány méteren múlott az egész! Ha kicsit balra jött volna, minket kaszál el!
– De nem. Én emlékszem, hogy ez megtörtént velem. Elütött ez a busz. Pontosan ez.
– Nyugodjon meg. Nem ütötte el! Ahogy látom, minden tagja rendben van. Igaz, kicsit sáros, de nem sérült meg.
– Nem most. Tegnap volt. Tegnap az álmomban.
– Nos. – kezdett rám furcsán nézni – Biztos jött egy megérzés.
– Megérzés? Ezt mondta a múltkor is! – kiáltottam fel kétségbeesetten.
– Múltkor? Hiszen most vagyok itt először. És nyugodjon meg. Biztos a sokktól ilyen. Na jöjjön! Már mindenki felszállt a buszra. Ne maradjon itt a fránya esőben!
Igaza volt. Ez volt aznap az utolsó busz. Talán az utolsó az évben. Én pedig már haza akartam érni, hogy végetérjen ez az álom.
Ez a rémálom.
