Miklós egy újabb ábrát tett fel a kijelzőre, amin kék és piros vonalak mutattak valami fontosat. Persze ebből sem értettem semmit, hasonlóan az előző száz ábrából.
Igazából már régen elvesztettem a fonalat – sőt, már az egész fonalgyárat is!
A fejemben csak a korábbi események kavarogtak. Már azt sem tudtam, ébren ülök-e a tárgyalóban, vagy csak a fürdőkádban alszom, és Miklós prezentációjáról álmodom.
És mindennek a közepén ott volt a busz, ami jött és egyszerűen elütött. De mégsem.
Az egész szürreális volt!
Semmi mást nem akartam, csak hogy végre hazamehessek és véget érjen ez az álom. Vagy rémálom?
Vagy akármi is ez?
A főnököm mobiljának éles csippantása rántott vissza a valóságba.
– Sajnálom fiúk – mondta. – Éppen a legizgalmasabb résznél tartunk, de sajnos be kell fejeznünk. Nemsokára kezdődik az online konferencia, és addigra mindenképpen otthon akarok lenni. Ez nagyon fontos! Köszönöm mindenkinek az együttműködést! Jó munkát!
A tárgyaló ebben a pillanatban átalakult.
Miklós felkapcsolta a villanyt és elkezdte kikapcsolni és elpakolni a technikát.
A főnököm is lecsukta a laptopját, majd zajos mozdulattal hátratolta a székét, felállt és elhagyta a szobát.
Tamásba is visszatért az élet. Hármat pislogott, majd a szeme fókuszba állt. Szinte hallottam, ahogy belül megindulnak a fogaskerekek, felpörög a processzor, és lefut egy rendszerellenőrzés.
Egyetlen jól kiszámított gyors mozdulattal felállt és még ugyan azzal a lendülettel kiment az ajtón.
Én messze lemaradtam mögöttük. Nagy nehezen összeszedtem és sorba raktam kimerevedett végtagjaimat. Utána megpróbáltam úgy kimenni a tárgyalóból, hogy közben ne menjek neki semminek.
A cikk-cakkos, darabos mozgásom láttán egy balerina gondolkodás nélkül felszállna az első galaxisjáratra, csakhogy biztosan ne kelljen ezt a páratlan koreográfiát még egyszer megtapasztalnia.
Végre elértem az asztalomat és egyenesen beleestem a székembe.
Rettenetesen fáradtnak éreztem magam.
Automatikusan elkezdtem a papírjaimat és a ceruzáimat rendezni. Közben azon gondolkodtam, mi a fene is történik velem? A hosszú megbeszélés alatt nem sikerült felébrednem. Néhányszor még össze is szurkáltam magam, de az sem segített. Minden jel arra utalt, hogy most nem álmodtam.
De akkor az előző két alkalom mi volt? Elaludtam a tárgyaláson, és abban az álomban megint elaludtam, ahol elütött egy busz?
Nem értettem már semmit! Minden éppen olyan kavargó köd volt, mint az a sötétlila valami, ami elragadott. Pont az előtt, hogy átvettem volna a pizzámat! Roppant bosszantó!
Valaki megállt az asztalom mellett. Amikor felnéztem, a főnökömet láttam.
– Örülök, hogy még bent találtalak! – kezdett bele. – Tudom, hogy elfoglalt vagy a hétvégén, meg kezdődnek az ünnepek is. De nagyon fontos lenne, ha ezeket a listákat ellenőriznéd, és vasárnap estig átküldenéd a számításaidat. Köszönöm! Számítok rád! Mindannyian számítunk rád! Te vagy a cég legfontosabb embere!
Miközben beszélt, egy kupac papírt tett az asztalomra és már ment is tovább a többiekhez. Nem várta meg, hogy bármit is mondjak.
Kifújtam a levegőt, és megnéztem, mit is tartok a kezemben. Az utolsó darab piros ceruzám volt. Ezt hegyezgettem, miközben a gondolataimat próbáltam összeszedni. Észre se vettem, hogy majdnem a végéig farigcsáltam. Egy egészen kis darab maradt belőle.
Elővettem egy cetlit, hogy felírjam, mindenképpen vegyek egy új készletet. De ekkor eszembe jutott, hogy ezt már megcsináltam!
Felnéztem szemmagasságba, ahova emlékeim szerint a cetlit ragasztottam, de nem volt ott semmi. Körbenéztem, még az asztal alá is bekukkantottam, hátha csak leesett. De sehol sem találtam.
Pedig biztos voltam benne, hogy ezt megcsináltam! De most nyoma sem volt a cetlimnek!
Lehet, hogy mégis álmodtam az egészet.
Felragasztottam az új cetlit. Előtte jó alaposan bekarikáztam a feladatot, és még kétszer is aláhúztam. Csak a biztonság kedvéért.
Ezután összepakoltam az asztalomon. A ceruzáimat is összeszedtem, majd beraktam a fiókomban.
Ekkor egy furcsa gondolatom támadt. Az egyik ceruzát megfogtam, és jó alaposan megnéztem. Semmi különleges nem volt raja.
Eltörtem, gyorsan beraktam a többi mellé, és becsuktam a fiókot. Még be is zártam
A hátam mögött a főnököm felkiáltott, hogy mindjárt elkésik. Megfordultam és láttam, ahogy egy „Szép estét!“ felkiáltással kilép az irodából.
Alig csukódott be az ajtó, máris visszatért. Hiszen mi hogyan is tölthetnénk hasznosan a szabadidőnket a bölcs vezérünk útmutatási alapján.
Így kaptunk néhány praktikus tanácsot. Majd mint aki víziót látott felnézett, és a következőket mondta nagy reményekkel:
– A következő évünk még sikeresebb lesz!
Mi pedig, akik már ezt minden évben átéltük, azonnal rávágtuk:
– Így lesz!
A főnökünk megtalálta a kilincset és kinyitotta az ajtót, hogy távozzon.
De nem tartott sok időbe, hogy visszatérjen, hiszen az elmaradhatatlant kalap mégis ott maradt. De ha már ott járt, akkor a kedvenc mottóját is elmondta: „Még többet dolgozni, még jobban!“
Ezek után már tényleg elhagyta az irodát, és aznap nem láttuk többet.
Visszafordultam az asztalomhoz, ahol még mindig ott várt a nagy papírkupac ami az ünnepek alatt a társaságom lesz. Nagy lendülettel az egészet besöpörtem a táskámba.
Ekkor megszólalt a telefonom. Nem az anyukám hívott.
– Figyelj! Ugye a prémium termékeket nem felejtetted el beszedni a kirakatból?
– Nem főnök, dehogy felejtettem el! – válaszoltam – Ezzel kezdtem, miután bezártuk az üzletet.
– És betetted a páncélszekrénybe?
– Igen, persze!
– Azért megtennéd, hogy ellenőrződ? A kulcs ott van a szokásos helyen. De figyelj! A végén a kulcsot tedd el, inkább nálad legyen az ünnepek alatt.
– Rendben! – mondtam, de addigra már megszakította a vonalat.
Egy pillanat múlva már Miklós telefonja csipogott.
Elballagtam az igazgatói szobába. Ott várt a szekrény a titkos pöcökkel és a titkos rekesszel, amiben a kulcsot szoktuk tárolni.
De hát az nem lehet ott! Most beszéltem meg a főnökömmel, hogy a kulcsot hazaviszem magammal. És én ezt már meg is csináltam egyszer az … izé … álmomban?
Ez így már tényleg kezd nagyon összekavarodni!
Megnyomtam a titkos pöcköt és kinyílt a titkos rekesz. És ott várt a kulcs!
Pedig egészen biztosan betettem a táskámba! Emlékeztem rá!
Becsuktam a szemet egy pillanatra, de a kulcs nem tűnt el. Továbbra is ott figyelt a titkos rekeszben.
Megfogtam, még rá is haraptam. Valódi volt.
A fogam pedig fájt.
– A kimerültség, a kimerültség! – mondogattam magamnak, hogy találjak valami magyarázatot, miért minden olyan fura körülettem.
Pedig valójában semmi különleges nem történt. Minden pénteken hazavittem a kulcsot, miután ellenőriztem a prémium termékeket.
Kinyitottam a széfet, és ott találtam mind a két dobozt, ahogyan emlékeztem rájuk. Minden teljesen normális volt.
Minden olyan, mint minden alkalommal.
Csak ezek az álmok fognak megőrjíteni engemet!
Bezártam azt az ablakot, amit a főnököm minden alkalommal nyitva felejtett. Aztán visszamentem az asztalomhoz. Tamásnak és Miklósnak nyoma se maradt addigra. Teljesen egyedül voltam.
Fogtam a kulcsot, hogy a táskám jól zárható részébe tegyem. De megálltam egy pillanatra.
Mi van, ha már tényleg eltettem a kulcsot? De akkor most miért van mégis a kezemben?
Benéztem a táskámba a szokott helyre, de csak egy üres zseb pislogott vissza rám meglepetten.
Sóhajtottam egyet, és beraktam a kulcsot oda, ahova mindig is tette.
Miért van az, hogy az álmaim olyan valóságosak voltak, miközben nem történtek meg?
Felvettem a kabátomat, majd még egyszer körbejártam az irodát égve felejtett lámpák után kutatva. Egyet sem találtam. Lekapcsoltam az utolsót és távoztam.
Várt rám a hideg, az eső meg a séta a parkban.
