Az egyetemista srácok reagáltak a leghamarabb.
Nagy zajjal végül megállt a busz, és a két fiú már ott is volt mellette. A többi ember is hamar odaért. Egyedül én álltam mozdulatlanul a helyemen.
Az eső továbbra is esett, a levegő hideg volt, és még az este is tartotta magát.
Ezeket leszámítva viszont minden megváltozott. A levegőt megtöltötte az égett gumi szaga. Az eddig csendes estét pedig felváltotta az emberek és a busz hangja.
És még a megállót jelző betondarabnak a sarka is letört. De ez valószínűleg senkit sem érdekelt.
Én továbbra is mozdulatlanul álltam, döbbenten. Az esőcseppek az arcomra hullottak, végigfolytak rajta, át a kabátomon, majd a nadrágomon keresztül elérték a cipőmet is. Onnan aztán tovább, egészen a sáros földig.
Oda, ahol az álmom szerint nekem kellene feküdnöm.
De ezúttal állva maradtam.
Ezúttal nem hajtott át rajtam a busz.
Nem folyt a vérem.
Semmi sem fájt.
A hideg, a hideg az kitartóan maradt.
A sofőr kiszállt a buszból, és elkezdte körbe járni, míg az utasok ott ácsorogtak és figyeltek, hátha tudnak valamit segíteni. Vagy csak látnak valami izgalmasat, amit otthon el lehet majd mesélni.
Lassan visszatért belém az élet, és végre meg tudtam mozdulni. Gépiesen gyalogoltam a jármű felé. A reflektorok azt a parkot világították meg, amin nemrég átvágtam, és ahol találkoztam a kutyával.
Az index folyamatosan villogott, jelezve, hogy nemrég még a cél az volt, hogy a busz beforduljon.
Ez sikerült is. Csak a megállás nem. Legalábbis nem az elvártak szerint.
Az emberek izegtek-mozogtak. A sofőr fel-alá járkált, benézett mindenhova. De senki nem talált semmi különösebbet.
Hideg volt, szakadt az eső, és mindenki haza akart már jutni végre. Egyre többen mondogatták, hogy induljon tovább a busz. Senki sem sérült meg, és semmi sem tört össze.
Nem nagy dolog, ha a busz az aszfalt helyen a füvön áll meg.
A sofőr is belátta, hogy semmi oka tovább maradni. Így is késésben van. Elkezdte az embereket felküldeni a járműre.
Végre megmozdultam. Az utolsó busz volt aznap este, és hamarosan ott fog hagyni, ha nem igyekszem.
De mielőtt az ajtóhoz mentem volna, valamit mindenképpen meg kellett tennem.
A cipőim cuppogtak a sárban, ahogy lassan a jármű elejéhez mentem. Közben végig remegett a kezem.
Féltem.
Féltem attól, amit találok. Féltem, hogy pontosan azt fogom látni, amire számítottam. Talán mégsem kellett volna megtennem.
De tudnom kellett az igazságot!
Beléptem a reflektor fényeibe, de szinte semmit sem láttam az erős fényben. A szemeimet összehúztam, már-már tapogatózva mentem tovább.
A félelmem egyre nagyobb volt. Hallottam a motorok búgását, éreztem az égett gumiszagot. És a szemem! A szemem egyre fájt! De mentem tovább. Látnom kellett, még ha ki is égeti a retinámat!
Végre odaértem a busz elejének jobb oldalára. És ott volt!
Ott volt a lámpa mellett! Ott volt az az apró horpadás! Pontosan úgy, ahogy az álmomban is láttam!
A lábaimból kiveszett miden erő, és a hideg sárba zuhantam. Meredten bámultam az előttem lévő apró nyomot.
Nem tudom, hogy az igazság fájt-e jobban, vagy a lámpák fénye égette a szememet. De nem bírtam tovább nézni.
Lehajtottam a fejemet, és nagyot sóhajtottam.
– A fenébe! – ordítva suttogtam a fejemben – Hát mégis megtörtént! De hogyan? Ez hogy lehetséges?
Egy kezet éreztem a vállamon, és meglepve felnéztem. Mögöttem egy szakállas férfi állt, sárga esőkabátban. Mintha csak egy moziplakátról lépett volna elő.
– Minden rendben? – kérdezte.
– Majdnem meghaltam. Majdnem elütött a busz! – válaszoltam olyan hangon, amit nem tennének be egyetlen gyerekfilmbe se.
– Igen. Tényleg! Alig néhány méteren múlott az egész! Ha kicsit balra jött volna, minket kaszál el!
– Én tényleg majdnem meghaltam. Minden este ott hátul álltam. Ez a busz tényleg engem akart elütni!
– Nos. – mondta kicsit összehúzott szemmel – Biztos jött egy megérzés.
– Megérzés? – néztem rá értetlenül.
– Ja. Tudja, a fentiek közül biztos súgott valaki, hogy ne a szokott helyén álljon. – mondta bólogatva – Na jöjjön! Ne maradjon itt! A buszon legalább meleg van. És nem esik ez a fránya eső!
Igazat adtam neki. Mi mást csinálhattam volna? Felszálltam a járműre.
Mögöttem az ajtók becsukódtak, és elindultunk. A megállók fényei lassan elvesztek mögöttünk, mi pedig, mintha csak egy sötét álomba zuhantunk volna, a kinti világot lassan elmosta a véget nem érő eső.
Nem tudom, mennyi idő telt el, én csak mereven néztem kifelé. Persze nem a kilátásban gyönyörködtem, hanem a belső gondolataimmal küzdöttem.
Újra és újra átéltem, ahogyan a busz nagy hanggal átszáguldott a megálló végén hogy végül a füvön álljon meg. Ezt hasonlítottam össze azzal, amit az álmomban láttam.
Csak egyetlen különbséget találtam. Az pedig én voltam. Az álmomban rossz helyen álltam, majd elütött a busz.
De ez nem lehetett rossz hely, ha minden este ott várakoztam!
Vajon tényleg igaza volt a sárga esőkabátos embernek? Az álmom vajon egy lehetséges jövő lett volna? Tényleg figyelmeztetést kaptam? Egy üzenetet?
De kitől? Hogyan? Miért? Miért pont én?
Egyáltalán van ilyen? Lehetséges az ilyen?
Rengeteg kérdés mind válasz nélkül.
Nem hittem az ilyenekben. Mindig is úgy gondoltam, hogy a jövő nincs megírva, és én irányítom az életemet. A sorsom az én kezemben van.
Jó, hát nem a legjobb kezekben. De akkor is az enyémekben.
A távolban fények jelentek meg, egyre közeledtek. A busz lassított, majd megállt. Kinyíltak az ajtók, és egy öregember szállt fel.
Felálltam, átadtam a helyemet és a hátsó ablakhoz mentem.
Az ajtók becsukódtak, a jármű ment tovább. Néztem, ahogy a fények kicsi szigete eltűnik mögöttünk a sötétben.
Nagyot sóhajtottam, és arra jutottam, hogy bármi is történt, annek már vége. A busz nem ütött el, és már hazafele tartottam.
Otthon pedig várt a meleg lakásom, egy forró fürdő és egy telefonhívás a pizzériának. Azon gondolkodtam, utána vajon a mobil játékban próbáljam meg végre legyőzni a szuper főgonoszt, vagy inkább filmet nézzek addig, míg el nem alszom?
De bármelyik is legyen, nem akartam a történteken többet gondolkodni. Szerettem volna, hogy az egész eltűnjön a memóriám sötétjében, éppen úgy, mint az előbbi megálló.
