Verzió: 1.0
Kint feküdt a fiú a dombtetőn és a csillagokat néztem A nyári meleg szellő a mellette lévő lány haját lebegtette…
Szép ugye?
Na de az én történetem nem így kezdődik!
Bár én is feküdtem és este volt. A csillagokat viszont nem láttam a vastag felhőtakaró miatt, amiből hetek óta megállás nélkül szakadt a szürke eső. A ruhám teljesen átázott, a hideg a csontjaimig hatoltak.
Hiába, december volt.
Tudom, karácsony előtt két nappal nem a legjobb program a jeges sárban feküdni. De védelmemre szóljon, hogy egy busz parkolt rajtam éppen.
Néhány pillanattal korábban ez a jármű ütött el.
A motorja halk berregéssel járt, a borostyánszínű index lassan villogott. Kikapcsolt, bekapcsolt. Ki és be. Ki és be. Mint a lélegzetvételem.
Iszonyatos fájdalmaim voltak és folyt a vérem!
Körülöttem az emberek kiabáltak, pánikszerűen rohangáltak. Néhányan próbálták a buszt megmozdítani, mások engem akartak kihúzni. De nem jártak sikerrel.
A buszvezető képtelen volt megmozdulni. Még mindig a helyén ült, remegő kezekkel kapaszkodva a kormányba.
Én mindebből már alig értettem valamit. Úgy éreztem, hogy kicsúszok a világból. A hangok távolodtak, a színek szürkültek.
Az utolsó pillanataimban valami megragadta a figyelmemet az index mellett. Egy apró horpadást láttam a busz jobb oldali lámpája mellett. Éreztem, hogy ez fontos, de nem tudtam, miért.
Egy utolsót még sóhajtottam, majd kialudt körülöttem minden.
