4. ciklus
Sötétség, lilaság és csillámpor.
Majd pedig hangok.
– … eladása növekedett. És a kimutatás szerint a CTX-ek eladása is jól haladt, bár az év vége felé egy kisebb visszaesés tapasztalható. Mindeközben a kiegészítők értékesítésében egész évben stagnáltunk. Csak azért értük el a korábbi évek számait, mert az ünnepekben sokat adtunk el. Összességében nem teljesítettünk jobban, mint az előző évben. Jövőre pedig újabb emelkedést prognosztizálnak, hivatkozva a lítium iránti egyre növekvő keresletre. Éppen ezért…
Ez a főnököm volt.
– Nem! Nemnemnem! Ez nem lehet!
Ez pedig én voltam. Olyan kétségbeesetten kiáltottam fel, mint akinek a kezéből kitépték az egyetlen ételét. Pont ezt is történt.
– Nyugalom kolléga! Azért nem olyan rossz a helyzet – mondta a főnököm.
Olyan gyorsan álltam fel, hogy a szék csörömpölve repült a falnak, majd feldőlt. Pánikszerűen kerestem a pizzámat. Azt, amit nemrég tuszkoltam a fürdőköpenyem zsebébe. Csakhogy nem abban a ruhában voltam, hanem újra a szokásos fekete nadrágban és pólóban. A vacsorámnak nyoma sem volt.
– Az a rohadék elvitte a pizzámat! – üvöltöttem, teljesen kikelve magamból .
– Hé, kolléga! Üljön vissza, és higgadjon le! – próbálkozott ismét a főnököm.
Ekkor vettem észre, hogy a kezeim tiszták és sérülésmentesek. Megforgattam, több irányból is megnéztem. Egyetlen egy karcolást sem találtam, sem vágást, de még sárfoltot sem. A ruhám, és a cipőm is teljesen tiszta volt. Mintha sosem estem volna a tüskésborokba és Józsit sem húztam volna vissza az ablakból.
– Eltűntek – feleltem döbbenten. – Minden eltűnt!
– Mi tűnt el? – kapcsolódott be Miklós is a beszélgetésbe.
– A sérüléseim! A ruhám! A pizzám!
– Azt hiszem, vannak fontosabb dolgaink is, mint a te pizzád!
Belül ekkor szakadt el bennem valami. Felmarkoltam a ceruzáimat, és teljes erővel hozzávágtam. De ettől csak még dühösebb lettem. Lehajoltam a székemért, hogy azzal verjem meg. Azonban a főnököm mérgesen rám kiáltott. Így már sosem tudhattam meg, milyen hangja van Miklós fejének amikor találkozik egy ülőalkalmatossággal.
– Béla! Ez a viselkedés nem elfogadott itt! Ki van rúgva!
– Igen?! – kérdeztem harciasan. Majd felugrottam az asztalra, és onnan ordítottam – Hát jó! Úgyis elegem van belőled! Meg ebből a koszos cégből, ebben a koszos városban! És elegem van a motivációs idézeteidből is! Azt hiszed, attól majd rendes vállalat lesz? Mint a nagyok? Ez csak egy nyomorult használt-telefonbolt! Egy olyan béna névvel, amit az ügyfelek ki sem tudnak mondani! Quantechno! Ki talál ki ilyet? És egyébként is büdös van! Egyszer azért kitakaríthattál volna!
Minden egyes kimondott szó egy újabb tüske volt a lelkem mélyén, amit végre kihúzhattam. Tegnap még nem beszéltem volna így. De azóta elütött egy busz, beestem egy bokorba, majdnem kiestem egy ablakon, többször átestem egy kutyán, csupa sár lettem, és még valami hülye sötétlila csillámporos smötyiben is úszkáltam. Négyszer is.
Amikor sok évvel ezelőtt elkezdtem ennél a kis cégnél dolgozni, azt hittem, hogy van benne potenciál, és idővel komolyabb lesz. Olyan hely, ahol a tudásomat használhatom és fejlődhetek.
Csakhogy mindig ugyanazok a napok jöttek, ugyanazokkal a feladatokkal és ugyanazokkal az ügyfelekkel. Mintha folyamatosan egy átkozott időhurokban éltem volna!
Hirtelen egy ütést éreztem a hátamon. Megszédültem, az asztal pedig összetört alattam és a földre zuhantam. Megfordultam, és Miklóst láttam, ahogy vörös fejjel felém tornyosult. Kezében egy törött laptopot markolt, és már lendítette, hogy újra megüssön vele.
Reflexből felemeltem a lábam, és belerúgtam. Ettől Miklós hátra tántorodott, beleakadt a mindenfelé tekergő kábelrengetegben, és elvágódott.
Felpattantam, és vártam az újabb támadást. De Miklós a sarokban feküdt mozdulatlanul. Tőle egyelőre nem kellett tartanom. A főnököm felé fordultam, aki döbbenten ült és csak tátogott.
Ott álltam vele szembe. Kapkodtam a levegőt, a szívem pedig úgy dobogott, mint egy marék csavar a mosógépben. Nem tudtam, mit tegyek.
Tamás eddig olyan kényelmesen ült, mintha csak egy balettelőadást nézne az operában. Most lassan lehajolt és egy elsősegélydobozt vett elő a széke alól. Nyugodtan kotorászott benne egy darabig, végül egy fura távirányító-szerű valamit húzott elő. Három gomb volt rajta: egy zöld, egy sárga és egy fekete. Ez utóbbit nyomta meg.
Az iroda felől koppanás hallatszott. Hideg és fémes. Majd még egy, és még egy. Mintha valami közeledett volna. Egyre hangosabb lett.
Aztán recsegve dőlt ki az ajtó, és ott állt a cserepes páfrány a robot lábakon. Döbbenten figyeltem a vörösen világító szemeit, ahogy a tárgyalót pásztázták. Eddig még sosem láttam ilyennek. A vörös pontok végül megálltak. Egyenesen rám néztek. A következő pillanatban a szerkezet teljesen sebességgel száguldott felém. A meglepetéstől mozdulni sem tudtam. A cserép oldalán kinyílt egy apró ablak, ahonnan egy szikrázó robotkéz bukkant elő. Egyenesen a lábamba fúródott.
Felordítottam a fájdalomtól. Az elektromosság végigszáguldott a testemen. Az ózon égett szaga mart az orromba.
A világ sistergett egyet, majd kikapcsolt.
5. ciklus
Sötétlila és csillámpor. És jöttek a hangok.
– … eladása növekedett. És a kimutatás szerint a CTX-ek eladása is jól haladt, bár az év vége felé egy kisebb visszaesés tapasztalható. Mindeközben a kiegészítők értékesítésében egész évben stagnáltunk. Csak azért értük el a korábbi évek számait, mert az ünnepekben sokat adtunk el. Összességében nem teljesítettünk jobban, mint az előző évben. Jövőre pedig újabb emelkedést prognosztizálnak, hivatkozva a lítium iránti egyre növekvő keresletre. Éppen ezért…
Ismét az irodában találtam magamat. Annál az asztalnál ültem, amit pár perccel ezelőtt törtem össze. De semmi baja nem volt. Körbefordultam, és a tárgyaló is a megszokott kopott formájában láttam. Nyoma sem volt a korábbi pusztításnak.
Miklós hadonászott a kivetítő előtt, a főnököm pedig csillogó szemmel bólogatott. Tamás pedig a szokásos hibernált állapotában ült, és a tapéta mintázatát bámulta.
Minden a megszokott módon zajlott. Senki sem emlékezett a korábbi verekedésre. Mintha meg sem történt volna.
Halkan felálltam, és az ajtó felé indultam.
– Béla! Most hová megy? Még nincs vége a tárgyalásnak!
A főnököm próbált marasztalni, de nem érdekelt.
– Jöjjön vissza! Fontos dolgokat kell megbeszélnünk!
– Itt rám semmi szükség! Nélkülem is meg tudják csinálni – válaszoltam, és töretlenül mentem tovább az ajtó felé.
– Maga is egy fontos fogaskerék a cég gépezetében. Szükségünk van a véleményére!
Na persze! Amikor legutóbb elmondtam, utána szétvertük a tárgyalót. – de ezt csak magamban mondtam.
Kimentem az ajtón. Becsuktam. Bezártam, és még egy szekrényt is odatoltam elé. És közben azon gondolkodtam, vajon mire jó a zöld és a sárga gomb Miklós távirányítóján?
Bementem a főnök szobájába, és előkerestem a kocsi kulcsát. Utána felvettem a kabátomat, és elhagytam az irodát. Nem törődtem a tárgyaló felől jövő dörömböléssel és kiabálásokkal.
Kimentem az épületből, és megkerestem a főnököm kocsiját. Kinyitottam az ajtót, és beültem.
42. Ciklus
A főnököm járgányával repesztettem az éjszakában. Nyugodtan tapostam a gázt. A jéghideg szél pedig az arcomba vágott, de nem érdekelt. Nem féltem. Tudtam, hogy semmi bajom nem lesz. Az előző ciklusban is így csináltam.
Persze nem ment ez mindig ilyen egyszerűen!
Nem tudtam vezetni.
Amikor először ültem a főnököm autójába, azt se tudtam, mit kell csinálni. Elővettem a telefonomat, és oktatóvideókat néztem arról, hogyan kell egyáltalán elindulni.
Aztán egyik ciklusban sikerült eljutni az első oszlopig. Nemsokára már két sarokig mentem el.
És egyre tovább, és tovább.
És egyre ritkábban törtem össze az autót.
— Vége az első könyvnek —
