„Kint feküdt a fiú a dombtetőn és a csillagokat nézte. A nyári meleg szellő a mellette lévő lány haját lebegtette…“
Na, ez nem velem történt.
Bár én is egy dombtetőn hevertem, de a csillagokat ezúttal is eltakarta a vastag, szürke felhőpaplan, melyből sűrűn hullottak az esőcseppek az arcomra. De egyébként sem láttam őket az arcomba nyomódó ágaktól.
A jéghideg sárban feküdtem.
Ismét.
A ruhám teljesen átázott; a hideg a csontjaimig hatolt. Mintha belülről fagyasztana szét.
Már megint.
Egy bokor mélyén hevertem, és vérzett a kezem, a lábam, az arcom, mindenem.
Nem igazán lelkesedtem ezért a helyzetért. Úgy éreztem, hogy néhány fontos dolgot meg kell beszélnem magammal, hogy a hasonló helyzeteket a jövőben elkerüljem.
– Túlélési tanácsok Bélának – kezdtem bele. – Soha nem ugrunk fejjel előre bokorba. Főleg akkor nem, ha tüskés! És soha nem állunk ki egy száguldó busz elé. Főleg akkor nem, ha úgyse tud megállni. És Béla! Soha, de soha nem eszünk az emeleti kínai büfében!
Végignéztem magamon. A ruháim szakadásokkal voltak tele, míg én horzsolásokat és felszíni vágásokat szereztem. És persze mindenhol vér csorgott.
Egyik se vészes. De azt hiszem aznapra már éppen elég sérülést sikerült összegyűjtenem. Amikor Józsit húztam vissza az ablakból, akkor vágtam meg a kezemet. A bokor meg gondoskodott róla, hogy legyen még vagy száz sérülésem. Úgy néztem ki, mint egy kóbor macska, amelyik nemcsak beleesett a festékes vödörbe, de még egy kutyával is verekedett.
Lassan feltápászkodtam, és a megálló felé pillantottam. A busz pontosan ugyanott állt a fű közepén, ahogyan a korábbi ciklusokban. Emberek mozogtak körülötte. A sofőr idegesen kerülgette a járművet, minden pillanatban lenézett alá, hátha valaki alá került.
Elfogott a félelem.
Mi van, ha valaki megsérült?
Mi van, ha a busz ezúttal tényleg elütött valakit?
Korábban mindig mindenki a nagy fa alá menekült az eső elől. Távol voltak. Biztonságban.
De most valami megváltozott.
Én voltam az, aki belenyúlt ebbe az egészbe.
Szóltam nekik. Megtörtem az ismétlődést.
Mi van, ha valaki pont emiatt került a busz elé?
Figyelmeztetni akartam őket.
Aztán lehet, hogy épp ezért történt baj.
Jaj, mit tettem?
Lassan gyalogoltam visszafele a megállóba. Minden lépésem újabb cuppanás, újabb tócsa. A szakadó eső úgy verte az aszfaltot, mint egy dobos, aki bosszút akart állni a hangszerén.
Foszlányokban ért el hozzám az emberek hangjai.
És megint ott volt a fék és a felforrósodott gumi szaga – az égett, keserű bűz, amit csak akkor érzel, ha valami túl hirtelen állt meg.
Az idő lelassult. Én lassultam le. Féltem odamenni.
Mígnem a sofőr felkiáltott.
– Minden rendben! Senki sem sérült meg! Mehetünk tovább. Nem történt semmi.
Aha. Tényleg nem történt semmi.
De mielőtt bármit is reagálhattam volna egy ismerős hangot hallottam.
– Te jó ég, maga hogy néz ki! – A sárga esőkabátos férfi sietett felém.
– Öööö… – nyögtem ki. Ilyenkor mindig előjönnek a begyakorolt akadémiai mondataim. – Izé… Hát… Én… – Pont így van, ha lánnyal találkozom.
– Megsérült? Szüksége van orvosra?
– Semmi komoly – motyogtam, miközben a ruhámról csorgó sárral próbáltam úgy tenni, mintha minden teljesen normális lenne. Van, aki így készül a karácsonyra. – Csak pár karcolás. Volt egy kis vitám a bokorral.
A férfi végigmért, majd halkan megkérdezte:
– Maga tényleg tudta előre?
– Álmomban. Vagy a valóságban. Már nem tudom. Össze vagyok zavarodva – vontam vállat.
Ő csak bólintott, mintha ennyi elég lenne.
– Értem. Egy barátommal is hasonló történt. Biztosan minden rendben van? Nem kell segítség?
– Nem. Minden rendben. Csak már szeretnék hazamenni és átöltözni.
– Akkor jöjjön! Ne maradjunk le! Ha jól látom, már mindenki a buszon van. Ott legalább meleg van!
Ebben a pillanatban a sofőr megnyomta a dudát, nem túl barátságosan jelezve, hogy ideje lenne már indulni. Amint felszálltunk a járműre, elindult, majd becsukódott az ajtaja. Máris száguldottunk az éjszakában.
A sárga esőkabátosnak igazat kellett adnom. Itt tényleg jó meleg volt!
Sötét és világos foltok váltogatták egymást, ahogy haladtunk kifelé a kisvárosból. Majd elfogytak a lámpák és körbevett minket a mély feketeség. Beértünk az erdőbe.
Ahogy az út került egyre beljebb a fák sűrűjébe, én is úgy merültem el a gondolataimban.
Csak egy hajszálon múlt, hogy nem lapított ki a busz. Ha kicsit később ugrottam volna, akkorra már én is csak egy folt lettem volna a sáros pacák között az aszfalton.
De ami ennél is ijesztőbb volt: úgy éreztem, ez már megtörtént. Talán többször is.
A fejemben minden összekuszálódott. Nem tudtam, hányadszorra éltem át azt a napot. Lehet, hogy sokkal többször, mint amire emlékeztem. Vagy a felét csak álmodtam, vagy az agyam találta ki. Az elmúlt hetek munkája és a többszörösen újraélt megbeszélések mind csak még jobban összezavartak.
Egyre nehezebben tudtam eldönteni, mi az, ami tényleg megtörtént.
De az biztos, hogy a busszal baleset történt.
Abban biztos voltam, hogy a busz balesetet szenvedett. Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem a képeket róla. De eszembe jutott, hogy azokat még az előző ciklusban készítettem. Mostanra mind eltűntek.
Tamás talán tudott volna segíteni. Őt mindenki csak digitális doktornak hívta. Az emberek sorra jártak hozzá a készülékeikkel, amelyek a WC-be pottyantak, a játszótéri homokozóban tűntek el, vagy amiket a villamos lapított ki.
Egyszer az esküvői fotókat egy kínai kémműholdról szerzett vissza.
Persze az is lehet, hogy amikor újrakezdődik a ciklus, akkor minden eltűnik, mintha soha meg sem történt volna.
Közben az jutott eszembe, hogy vajon a többi dolog is el fog tűnni? Mi lesz a sérüléseimmel? Amikor eltörtem a ceruzát, az ismét egyben volt a következő ciklusban. Holnapra én is rendben leszek?
És vajon mi történt volna, ha a busz tényleg elüt? Mi van akkor, ha meghalok? Újra felébredek? Vagy akkor végleg úgy maradok?
Ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben olyan kaotikusan, mint amikor a mosógépben a büdös zoknik versenyeznek a jobb kilátásért.
Majd ismét a baleset jutott az eszembe. Megpróbáltam a buszt megállítani, de nem sikerült. Azon kezdtem gondolkodni, mit tudnék másképpen csinálni. Talán felhívhatnám a sofőrt. De nem tudtam a számát. Elmehettem volna a buszgarázsba, de a sofőr addigra már rég úton volt.
Vagy elé megyek autóval. De nem volt kocsim. És nem is tudtam vezetni. Esetleg hívhatnék egy taxit. De péntek este képtelenség találni ebben a kisvárosban.
Nagyon törtem a fejem, de bármit is találtam ki vagy túlmutatott a képességeimen, vagy pedig nem volt rá elég időm. Az időhurok csak néhány óráig tartott.
Ráadásul jól kell átgondolni ezt az egészet! Eddig kétszer próbáltam segíteni, de mindkét alkalommal csak rontottam a helyzeten. Józsi miattam majdnem kiesett az ablakon. A megállóban várakozó embereket pedig pont én hívtam a busz útjába. Tiszta szerencse, hogy mindkét esetet megúsztuk!
És akkor a motor monoton zúgása mellé becsatlakozott a hasam is, olyan hangerővel, hogy még az alvók is felriadtak. Az összes utas felém fordult.
A gyomrom nem felejtette el azt, amit én, hogy aznap még nem ettem.
És a legutóbbi ciklusban sem. Éppen megérkezett a pizzám, amikor az a sötétlila köd megjelent, és elrabolt.
Arra gondoltam, hogy ezúttal hamarabb küldöm el a rendelést, akkor hamarabb megkapom a pizzámat, és talán lesz időm megenni.
Ismét elővettem a telefonomat és megnyitottam az applikációt. De nem volt internet. A busz az erdő közepén haladt, messze minden lakott helytől.
Sóhajtottam egyet, és visszacsúsztattam a mobilomat a zsebembe. Visszafordultam az ablak felé, hogy inkább a kilátást élvezzem. Nem mintha bármit is látni lehetett volna.
Az ablak túloldalán újra a világos és sötét foltok váltogatták egymás. Kiértünk az erődből és már a fővárosban jártunk.
A motor egyenletes zúgása megváltozott. Hamarosan a busz fékezett, majd megállt és kinyíltak az ajtók.
Egyedül szálltam le. A többiek tovább maradtak bent a melegben. De ezen a ponton már nem érdekelt a jéghideg eső, sem az átázott sáros ruhám. Az út túloldalán várt a házam.
De mielőtt elindultam, gyorsan előhalásztam a telefonomat és leadtam a pizza rendelésemet. Ezúttal sikerülni kellett!
Jókedvvel gyűrtem le a maradék métereket. És az sem zavart, hogy pocsolyákon vágtattam keresztül. Nem gondoltam, hogy ennél még koszosabb lehetek.
Elhaladtam a postaládák mellett, kinyitottam a vasrácsos ajtót és beléptem az épületbe. Rápillantottam a hirdetőtáblára, de semmi újat nem láttam rajta. Mentem tovább a negyedikre a lakásomhoz.
A harmadikon persze gondosan levettem a cipőmet, és lábujjhegyen csendben surrantam el a göndörhajú lány ajtaja előtt. Szerencsére nem hallott meg.
Jobb is, hogy egyetlen lakó sem vett észre. Amilyen sáros szakadt ruhában voltam, valami mocsári lénynek néztek volna.
Beértem a lakásomba, becsuktam az ajtót és felnéztem az órára: huszonegy negyven. Még legalább negyven percem maradt!
Elővettem a mobilomat: a rendelésem még feldolgozás alatt állt. Ajjaj… vajon lesz időm?
Kiugrottam az átázott ruhámból, és az előszobában hagytam. A korábbi napok kupacai ott sorakoztak katonás rendben egymás mellett, mint egy feketében masírozó sereg. Rend a lelke mindennek!
Persze most a legkevésbé sem érdekelt a mosás. Csak egy forró fürdőre vágytam. De féltem, ha beülök a kádba, elalszom. Nem akartam megkockáztatni, hogy emiatt maradjak le a pizzámról.
Azon gondolkodtam, mit is csinálhatnék negyven percen keresztül. Ahhoz túl sok, hogy csak úgy álljak az ajtóban. Filmnézéshez viszont kevés. Meg amilyen kimerültnek éreztem magamat, valószínűleg már főcím előtt horkoltam volna.
Inkább egy jó erős teát akartam magamnak főzni. Előtte magamhoz vettem a fürdőköpenyemet, hogy mégse meztelenül mászkáljak a lakásomban. Természetesen fekete volt ez is, némi mintával.
A konyhám nem számított nagynak. A teafőzést leszámítva leginkább csak sütemény sütésre használtam. Legtöbbször inkább rendeltem az ételeket. A használt karton dobozok egymásra rakva várakoztak a sarokban, hogy elvigyem az újrafelhasználóba.
Az egyik falat teljesen elfoglalta egy óriási vitrin szekrény, amiben kizárólag teásbögrék és teafőzők voltak. Ezeknek sosem tudtam ellenállni. Ha az interneten találtam egy érdekes vagy vicces darabot, azonnal megrendeltem.
Szín szerint raktam sorba őket, hogy mindig a hangulatomnak megfelelőt válasszak. Kicsit gondolkodtam, melyik is illene legjobban a hangulatomhoz. Végül egy citromsárgát választottam. Ez jól passzolt a köpenyemen lévő gumikacsa mintázattal.
Előkotortam egy szintén citromsárga teafőzőt is, megtöltöttem vízzel, és feltettem főni. Míg vártam, kihúztam a fiókot, amiben ábécé sorrendben vártak a teafüvek. A kezem megállt a Lapsang Souchong nevűnél, és azon gondolkodtam, hogy ez mennyire illene a mostani hangulatomhoz.
Ez egy nagyon speciális tea, amit fenyőfatűzön füstölnek, és ettől nagyon különleges íze lett. A szaga pedig olyan, mintha valaki egy százéves, lomokkal teli padlást gyújtott volna fel.
Vagy egy irodát.
De féltem, ha én ezt összekeverem a lakásom mosatlan szennyeseivel és pocsék idő miatt elmaradt szellőztetés semmivel sem összekeverhető illatával, azt nemcsak a szomszédok, de az univerzum sem bocsájtotta volna.
Inkább egy aranyszínű kínai teát választottam és azt tettem bele a forrásban lévő vízbe. Mindig úgy éreztem, hogy ennek lázadó íze van, és most pont erre volt szükségem.
A meleg lakásom, és a forró főzet kiolvasztotta a hideget a csontjaimból. Kezdett jobb hangulatom lenni. Már csak a pizza hiányzott, hogy teljesen elégedett legyek.
Ránéztem a telefonomra, hogy hol tart a rendelés. Azt írták, hogy már úton volt. A mobilom szerint még húsz percem maradt, ha a sötétlila köd ezúttal is meglátogatna.
Kezdtem izgulni.
Átmentem a szobámba. Itt két polc fogadott tele könyvekkel, és egy szekrény. Utóbbiban ott várakoztak a fekete pólóim a következő bevetésre, mintha csak tényleg egy titkos szuperhős lennék. Csakhogy én egyszerű ember vagyok, egyszerű élettel, ahol sohasem történik semmi. Egészen eddig.
Találomra levettem egy könyvet a polcról, és leültem a TV előtti óriási fotelbe. Ránéztem, hogy mégis mit sikerült szereznem. Hirtelen úgy felfutott a szemöldököm, hogy attól féltem, elrepül.
A címe ugyanis „Időutazás kezdőknek” volt. Azt hiszem, valamelyik sci-fi kiállításon nyomták a kezemben. Biztos poénnak szánták. De talán most éppen ez fog segíteni!
Kinyitottam a közepén, és beleolvastam.
„Soha ne hozzál haza dinót a múltból! Az elején cukik, de utána majd jön a futás és a sikoltozás!”
Nem. Nem ez fog kisegíteni a bajból.
A terveim között nem szerepelt az, hogy dinók elől kell majd menekülnöm. Engem egy busz kergetett, és az is bőven elég volt.
Belegondoltam, hogy a filmekben azért mennyivel egyszerűbb volt mindig! Az atletikus főhős pontosan tudta mit keressen az időben, és hogy jusson haza. Ha mégse, akkor is találkozott valakivel, aki segített neki.
Én viszont bár otthon vagyok, de fogalmam sincs, hogy szabadulok ki ebből az időcsapdából, vagy hogy mit keresek én itt, hogy kerültem bele.
Ekkor csöngettek. Még a fotel is felborult, amikor felugrottam. A könyv pedig elrepült valahova. Úgy száguldottam az előszobába, mintha tényleg dinók kergetnének.
Feltéptem a bejárati ajtót, és legnagyobb megkönnyebbülésemre tényleg a pizzafutár állt ott. Gyorsan kifizettem, és azonnal nekiestem, hogy ott helyben felfaljam. Nem érdekelt, hogy még tűzforró, végre az enyém volt!
De mielőtt még beleharaphattam volna, egy furcsa szagot éreztem, ami biztosan nem a pizzához tartozott. Gyanakvóan beleszagoltam a levegőbe.
Túlságosan ismerős volt. Ugye nem az megint? Nem lehet az a szag, amire nincs más szó… csak annyi, hogy lila. Nem lehet itt máris!
Már láttam is, ahogy a sötétlila köd elkezd beszűrődni az ajtó rései között.
Teljesen pánikba estem, és kiabálni kezdtem.
– Nem! Menj innen! Engedd megenni a pizzámat! – ordítottam kétségbeesve, miközben a dobozt úgy szorítottam, mint az ATM a lejárt bankkártyát. Még vicsorogtam is hozzá!
De a köd egyre csak gyorsabban közeledett. Bármerre néztem, csak a sötétlila gomolygást láttam.
Nem volt jobb ötletem. Láttam, hogy nincs menekvés. Félbehajtottam a pizzát, és elkezdtem a fürdőköpenyem zsebébe gyömöszölni. Fájt, ahogy égetett a kifolyó forró szósz, de elszánt voltam. Akkor is megmentem az egyetlen ételemet!
Már nem láttam semmit, csak a sötétlila színt. Ismét is telement vele a szám, a fülem, orrom és még a szeme is. Már levegőt sem kaptam.
Az utolsó pillanatban millió apró izé kezdett a szemem előtt lebegni.
– Na persze. Csillámpor! – gondoltam lemondóan. Majd egy rántást éreztem, és eltűntem a valóságból.
