A jéghideg eső olyan nyugodtan verte a hátamat, mintha nem érdekelné, mi lesz holnap. Én meg nem tudtam, hogy egyáltalán lesz-e holnap.
A víz patakokban folyt végig a ruhámon, és csak remélhettem, hogy legalább azt a sarat is lemossa, amit a kutyás találkozásnál ismét magamra kentem.
Az út szélén álltam, meredten néztem a gyalogos lámpát, és közben gondolkodtam. Ez az egylábon álló világító fémszörnyeteg biztosan utál engem. Bármelyik este is jöttem haza, mindig pont akkor váltott pirosra, amikor ideértem.
Minden. Egyes. Alkalom…
– A fenébe! – csúszott ki a számon a mai napon már sokadszorra.
Minden túlságosan egyforma volt.
Mármint persze itt volt az az időhurok, vagy mi a nyavaja, amibe beleragadtam. Ahol minden pontosan ugyanúgy zajlik. Még a kutya is pontosan ugyanaz volt, amelyiken megint átestem. Az, amelyiknek jellegzetesen szürkés folt volt az oldalán.
Semmi kétség: állandóan ugyanazt a néhány órát éltem át újra és újra.
De a többi is! A munkám, az estéim, a napjaim. Még a hétvégéim is ugyanúgy teltek, miközben az évek elrobogtak mellettem, és még csak nem is integettek.
Oké, nem vagyok egy nagy társasági ember. A telefonomban a kapcsolataim listája épp hogy csak egy fél képernyőt foglal el. Hétvégéken sem jártam sehova; leginkább otthon néztem filmeket.
Viszont a munkámat szerettem. Biztos hely, ahol megbecsültek. Na jó, Miklós mondjuk nem. Tamás szerint túl kevés bennem a fogaskerék. A főnököm meg… örülök, ha észrevesz.
– Én kimaradtam a világ forgásából – döbbentem rá. Mindig azt csináltam, amit mások szerint kellett. Minden szabályt betartottam, minden feladatot elvégeztem. És mindig én hagytam el az irodát is utoljára. Miután lekapcsoltam a villanyt a többiek után.
Ott álltam a lámpánál. Fejemben pedig a gondolatok úgy sikoltoztak, mint a repülő utasai, miután a pilóta az egyik kanyar után inkább kiszállt a gépből.
– A francba az egésszel! A francba ezzel a lámpával is! – kiáltottam, majd átmentem a piroson anélkül, hogy körülnéztem volna.
Sértetlenül átjutottam a túloldalra. Nem gázolt el senki.
Két percig vártam az út túloldalán, hátha megjelenik egy rendőrautó, és mindjárt bebörtönöznek amiért … hát, átmentem egy piros lámpán.
Na jó, ez mégsem egy Holdraszállás. De mi kis lépés egy embernek, nagy lépés Bélának. Azaz nekem.
Az egész testem bizsergett. Mintha egy láncot vetettem volna le magamról, ami éveken keresztül rajtam volt, csak észre sem vettem.
Béla a szabályszegő! Micsoda név!
A végén még filmet is forgatnak rólam.
Egy nem túl drága filmet.
A szabadság új érzésével gyors tempóban haladtam tovább a megálló felé, hogy az utolsó méterek is mögöttem legyenek, ne előttem.
Azt hiszem, ez az időhurkos dolog teljesen kiforgatott saját magamból. Nemcsak a piros lámpa volt az egyetlen lázadásom aznap. Hiszen már a megbeszélésről is meglógtam.
És akkor még a főnökkel is milyen lazán beszéltem! És még az előtt válaszoltam, mielőtt feltette volna a kérdést! Mintha pontosan tudtam volna, mi fog történni!
Várjunk csak!
Én tényleg pontosan tudtam, mi is fog történni!
Ez komolyan elgondolkoztatott.
Lehet, hogy kaptam egy szuperképességet? Pontosan tudtam, hogy mi fog történni az elkövetkező néhány órában. Akár egy jósnő a hétvégi vásárban. Csak az üveggömb hiányzott.
Egy rövid pillanatig eljátszottam a gondolattal, hogy kaszinóba kellene mennem. Megnyerhetném az összes játékot és várat építhetnék a sok pénzből. De persze ebben az unalmas kisvárosban az egyetlen szerencsejáték az, amikor a polgármester apró kutyája kergeti a postást.
Ott álltam, és a cipőm lassan teljesen elmerült a sárban. De még mindig semmi sem jutott eszembe, hogy mit is csináljak.
– Talán figyelmeztettetném az embereket, mikor ne menjenek át az úton – mondtam keserűen. De ez végül nem tűnt annyira szánalmasnak ötletnek. – Még akár embereket is menthetnék! Akár még hős is lehetnék! Én lennék a SzuperBéla! Na jó, ezen a néven még dolgozni kell…
Ekkor vágott fejbe a felismerés. A baleset! Teljesen elfeledkeztem róla. Mindjárt itt a buszom!
Kiabálva rohantam a várakozó emberek felé és közben integettem.
Ebben a kisvárosban szinte soha semmilyen meglepő dolog nem történt. Különösen nem péntek este. Arra pedig biztosan senki sem számított, hogy egy fekete kabátos fickó ordítva beront a megállóba, és csapkod, mint egy óriási madár, amelyik elfelejtett repülni.
– Hé! Hé! Emberek! – kiáltottam, mire mindenki tágra nyílt szemekkel nézett rám. Remek! Felkeltettem a figyelmet.
– Izé… Helló!
Még sosem tartottam előadást emberek előtt. Leszámítva persze az iskolát. Roppantul zavarban éreztem magamat. A zsebembe tettem a kezemet, hogy ne látszódjon a remegés.
– Ööö… – próbálkoztam újra. De azt se tudtam, hogyan kezdjek neki. Viszont az emberek arca közben megváltozott. Kezdtek türelmetlenek lenni. Erőt vettem magamon.
– Az a helyzet, hogy nemsokára jön a busz. De túlságosan gyors lesz! Le fog jönni az útról. Itt fog elmenni a füvön. Pont itt. És ott fog megállni. – mutattam. – Mindenki menjen biztonságos helyre!
– Miket beszél ez? – kérdezte az öreg néni, aki úgy nézett ki, mintha egy mesekönyvből bújt volna elő.
– Azt, hogy gyorsan jön a busz, és elüt minket. – mondta a kék sapkás egyetemista srác. – Pedig az olyan lassú, hogy még a csiga is lehagyja! Ma is késik.
– Ebből elég! – morogta egy férfi, akit eddig észre sem vettem. – Fáradt vagyok ezekhez a viccekhez! Hagyjál minket békén!
– De kérem! – próbálkoztam – Ez tényleg meg fog történni. Menjenek félre, amíg nem késő!
Nem hittek nekem. Még nevettek is rajta. Páran elfordultak, hogy távolabb kerüljenek tőlem. Kezdtem kétségbe esni. A mellkasom szorul, a hangom remegett. Miért nem hallgatott rám senki?
Ekkor egy éles csikorgást hallottam a hátam mögött. Ahogy megfordultam, láttam, ahogy a busz felbukkant a domb tetején. Olyan gyorsan jött, hogy a kanyarban néhány bokrot is elsodort.
Nem tudom miért csináltam. Teljesen automatikusan cselekedtem. Otthagytam az embereket, és teljes erőből futottam szembe a busszal. Kiabáltam, és közben integettem.
– Hé! Álljon meg! Állj! Stop! Valami!
A jármű fényszórói vakító fehér lepellel borították be a szememet. Alig láttam valamit, ezért inkább lelassítottam és kitartottam a kezemet. Így próbáltam megállítani a fémszörnyeteget.
De a busz továbbra is óriási sebességgel közeledett. A motor dübörgése egyre hangosabb lett, már betöltött mindent. Éreztem az aszfalt remegését is.
Végül meghallottam a fékek csikorgását is. Láttam a szikrákat, és ahogy füstbe borultak a kerekek. De mindez semmit sem segített. A monstrum megállíthatatlanul száguldott tovább. Én pedig pont ott álltam előtte.
– A francba! Megint megtörténik! – kiáltottam.
Egy hirtelen mozdulattal balra vetődtem, és bezuhantam a tüskés bokrok közé. A busz milliméterekkel mellettem süvített el.
