Kétszer is körbejártam az éttermi szintet, hátha valahol mégis elbújt egy morzsányi ennivalót. De hiába hívogatta a gyomrom hangos morgásokkal, egyetlen falat sem bukkant fel.
Így éhesen visszaballagtam a cégünkbe, hogy ott várjam meg a megbeszélés végét. Odalent néma csend fogadott, megnyugtató változást jelentett a napokon keresztül tartó hajtás után.
Az irodánk teljesen átlagos volt.
Már amennyire egy olyan közeg, aminek Miklós, Tamás és persze a főnököm is aktív részese, átlagosnak nevezhető.
A nyomtató például minden feladat után hálásan megköszönte, hogy használták. Miklóst pedig egyenesen Mesteremnek szólította.
A kávéfőzőnk csak egyszer próbált elromlani. Tamás rögtön kezelésbe vette, és hátravitte a műhelyébe. Amikor visszatért, a kis konyhai eszköz már robotkarokkal integetett és vörös szemekkel villogott.
A gép Darth Vader módjára szuszogott, miközben olyan kávét főzött, amelyből a Sötét Oldal vigyorgott rám baljóslatúan.
De talán a leginkább nem hétköznapi az irodai fali óra volt. Ezt Tamás bütykölt össze egy néhai csokiautóma kijelzőjéből.
A gép évekig porosodott az ajtó előtt, kiürülve és elfeledve. Tamás azonban meglátta benne a „hasznos alapanyagokat”, és kimentette, ami még élt.
Miklós persze nem bírta ki, hogy ne nyúljon bele a szoftverbe. Azóta az óra nemcsak az időt mutatta atomórákat megszégyenítő pontossággal, hanem a tőzsde állását, az új-zélandi vulkánkitöréseket és a Nemzetközi Űrállomás oxigénszintjét is.
A főnököm különösen boldog volt, amikor megtudta, hogy minden óra huszonkettedik percében elmond egy céges mottót. Olyasmit, mint például: „Ti alkotjátok a jövőt!”
Felnéztem erre különös szerkezetre, ami azt mutatta, hogy már csak öt perc maradt a megbeszélés végéig. És utána hazamehetek.
Végre!
A lakásomban vár majd a csend, nyugalom. A következő néhány napban semmi mást nem fogok csinálni, csak fekszem az ágyban, és filmeket nézek.
Néha azért átmegyek majd a fürdőszobába, és a forróvizes kádban is fekszem egy darabig.
Eddig tartott a tervezgetésem, amikor az emlékek rám vetették magukat: Hiába jutottam haza eddig. Kilenc tizenkettőkor mindig megjelent a lila köd. Elragadott. Visszarántott az irodába.
És minden kezdődött elölről.
Még a pizzát se tudtam megenni.
Most, hogy végiggondoltam, az egész inkább tűnt egy béna filmnek, mint valóságnak. Csakhogy én valóságos vagyok. Itt ülök éppen az irodában.
Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem a buszbalesetről készített fényképeket és videót. De egyet sem találtam. Mintha soha meg sem történt volna.
A ceruza nem tört el. Nincsenek fényképeim. Az egész csak a kimerült elmém képzelgése.
Ránéztem a frissen írt jegyzeteimre. De most inkább tűntek értelmetlen firkáknak.
– Béla, kezdesz bedilizni – mondtam magamnak. – Azt hiszed, hogy egy filmben vagy.
Fogtam az összes papírt, széttéptem, és beledobtam a kukába.
Ekkor kinyílt a tárgyaló ajtaja, és megjelent a főnököm.
– Ó, Béla! Örülök, hogy látlak! Sajnos lemaradtál a legjobb részről. De Miklós biztos átküldi neked!
– Már át is küldtem! – hallatszott bentről az ismerős hang, és egyidejűleg csippant a telefonom. Egy e-mail érkezett. Biztosan nem valamelyik barátomtól. Belőlük nincs túl sok.
– Mindenképpen elolvasom – mondtam, de közben a főnököm már eltűnt a szobájában. Még láttam a falat, tele a híres cégvezérek kalapjaival. Aztán becsukódott az ajtó.
Közben Tamás is kilépett a szobából, és egyenesen a csokipiramis mögé rejtett birodalmába ment. Az asztala tele volt különböző méretű csavarhúzókkal, csipeszekkel és mindenféle bigyóval, amelyek negyedéről se tudtam, mire való. Egyiken-másikon gyanús NASA-logó virított.
A négy monitor mellett ott sorakoztak a „Felesleg” feliratú papírzacskók. Ezekbe kerültek a telefonokból kimentett alkatrészek, amelyek Tamás szerint csak akadályozták a készülék „igazi” működését.
A falon egy régi dinoszauruszos film jelenete futott, ahol egy rózsaszín hawaii-inges alak éppen csokit majszolt. Körülötte robotok és űrhajók tervrajzai lógtak.
Az összképhez hozzátartozott egy cserepes páfrány is, amely robotlábakon mindig a napos helyre lépkedett. Időnként még a csaphoz is kiment, hogy meglocsolja önmagát. Nem tudom, hogy éppen merre kószált.
Tamás eközben elindított egy kisképernyős eszközt, amellyel – ki tudja hogyan – egy kínai kémműholdat állított olyan pályára, hogy karácsonykor is szemmel tarthassa az irodát. Majd nekiállt kikapcsolni a furcsa gépeit, és elkezdte a fiókokba pakolni őket.
Miklós is kilépett a tárgyalóból, és egyenesen a saját birodalma felé tartott, kezében a laptopjával, hóna alatt egy köteg egyszínű dróttal.
Ahogy közeledett, sorra gyulladtak fel a színes LED-lámpák és keltek életre a kijelzők.
Míg Tamás asztala úgy nézett ki, mint ahol egy idegen űrhajó a hiperhajtóművét szedték volna darabokra, addig Miklósé olyan volt, ahova ugyan annak a repülő szörnyetegnek a parancsnoki hídja került volna.
A megszámlálhatatlan LED-lámpák mellett telefonok, tabletek és USB-kütyük tömege hevert. Ott volt még egy hologramos virtuális asszisztens, egy Bluetooth karácsonyfa, és egy világító bögre, amelyen 01001000 01001001 villogott. Ez állítólag a „HI”-t jelentette binárisan kódolva.
Az asztalán így is elfért három monitor. Egy negyedik még mögötte is állt – arra az esetre, ha hátrafordulna, akkor se maradjon le semmiről.
És persze ott sorakoztak az energiaszeletek, katonás rendben, kalóriamennyiség szerint rangsorolva.
Miklós is készült a hazatérésre: feltöltötte az adatokat a felhőbe, hogy otthonról is mindent elérjen, majd gyorsan megírta a napi jelentést a főnöknek.
Az asztalomon egy puffanás jelezte, hogy megérkezett a főnök a szokásos otthoni feladatokkal, amik minket a szabadnapokon is edzésben tartott. De nem hagytam szóhoz jutni. Ezúttal én mondtam el neki az ilyenkor szokásos monológot.
– Mint láthatod, bent vagyok. Arra vártam, hogy odaad azokat a nagyon fontos listákat, amiket át kell néznem. Már vasárnap. Nem, inkább szombat este átküldöm neked. Tudom, hogy számítasz rám. Nekem is célom, hogy mielőbb megtegyem.
A főnököm kettőt pislogott meglepetésében.
– Honnan tudtad, hogy ezt akarom kérni?
– Biztos voltam benne, hogy ezt fogod kérni. A cég egy olyan gép, amelyben minden fogaskerék tudja a feladatát.
– Ez nagyon jó! Én sem tudnám szebben mondani! Köszönöm! – mondta, majd ment tovább Miklós felé, akinek a jelek szerint nem tetszett az apró sikerélményem a főnököm felé. A kezében úgy forgatta a drótokat, mintha mindjárt valakit megfojtana velük.
Nem törődtem vele. Miután megmutattam, milyen hosszú a nyelvem, visszafordultam az asztalomhoz. A táskámba besöpörtem a főnöktől kapott papírhalmot, majd elkezdtem összeszedni a saját papírjaimat és ceruzáimat
Miután cégünk vezetője mindenkinek kiosztotta a feladatokat az ünnepekre, ránézett az órára, majd felkiáltott, hogy késésben van. Felvette a kabátját, gyorsan mindenkitől elbúcsúzott, majd kiviharzott az ajtón.
Úgy döntöttem, ezúttal nem várom meg a szokásos háromszori visszatérését. Inkább direkt mentem az irodába a prémium termékek ellenőrzésére. Úgyis pár perc múlva hívni fog!
Felálltam az asztalomtól és elmentem a főnök szobájához. Kinyitottam az ajtót és beléptem a cég irányítóközpontjába.
A helyiség olyan volt, mint egy vállalati kiállítóterem. Az egyik falat motivációs idézetek borították, olyan sűrűn, hogy egymásra lógtak. „Minél keményebben dolgozom, annál nagyobb szerencsém van.” – Samuel Goldwyn; „Higgy magadban, és már félúton vagy.” – Theodore Roosevelt; „A siker nem más, mint egyik kudarcból a másikba bukdácsolni anélkül, hogy elveszítenéd a lelkesedésedet.” – Winston Churchill, és még rengeteg hasonló, szinte a végtelenségig.
A másik falon sikeres cégek logói sorakoztak, profit szerint rendezve. A főnököm gondosan átrendezte őket, valahányszor változás történt.
A szoba közepét egy óriási íróasztal foglalta el, amely roskadozott a „Sikerkalauz” könyvektől. Közöttük mosolygós cégvezetők bekeretezett fényképei hevertek, mintha családi album lapjai volnának.
Az asztal mögött egy teljes falat beborított a panorámaposzter: egy tengerentúli vállalat belseje, ahol boldog emberek lelkesen dolgoztak. Úgy nézett ki, mintha tényleg abba a cégbe látnánk bele.
A szobából a valódi kilátás ennél sokkal drámaibb volt. A bevásárlóközpont parkolójára lehetett látni, ahol az autók kerülgették egymást, és az emberek harsányan üdvözölték egymás közvetlen felmenőit.
És persze ott volt a helyiség legféltettebb kincse: a kalapgyűjtemény. Gondosan rendszerezve, felcímkézve, minden darab mellett az eredeti tulajdonos neve és a cég emblémája. Mellette vörös betűk hirdették a valaha volt legmagasabb részvényárfolyamot.
A sarokban pedig ott állt még a széf, és mellette az a kis szekrény, amelynek titkos pöckével lehetett hozzáférni a titkos rekeszhez, amelyben a kulcs lapult.
Éppen nyitottam ki a páncélszekrényt, amikor csörgött a telefonom. Már vártam a főnököm hívását.
– Halló főnök! Jó, hogy hívtál! Éppen a prémium termékeket ellenőrzöm.
– Ööö… igen. Pont ezt akartam kérdezni. És betetted a…
– A páncélszekrénybe? Itt van előttem mind a tizenkettő.
– Nagyon örülök neki! És figyelj! Majd a kulcsot…
– Vigyem magammal haza, hogy nálam legyenek az ünnepek alatt? Természetesen!
– Igen… pont ezt akartam kérni. Köszönöm.
És már bontotta is a vonalat, mielőtt bármit is mondhattam volna.
A biztonság kedvéért még egyszer ellenőriztem, hogy tényleg minden ott van, ahol kell. Majd bezártam a széfet, és zsebrevágtam a kulcsot.
Megfordultam, és indultam kifelé, amikor az idézetfalon a Dalai Láma egyik híres mondása került a szemem elé: „Az idő akadálytalanul telik. Ha hibázunk, nem tudjuk visszaforgatni az órát, és nem próbálkozhatunk újra. Csak annyit tehetünk, hogy jól használjuk a jelent.“
Hirtelen egy sötét alagútban találtam magam, miközben a felismerés gyorsvonatként száguldott felém. És közben még dudált is!
Én tényleg egy időutazás részese vagyok! Még azelőtt válaszoltam a főnököm kérdéseire, hogy egyáltalán kimondta volna. Pontosan tudtam, hogy mi fog történni! Automatikusan reagáltam, mielőtt bármi megtörtént volna.
Rettenetesen felkavart ez a gondolat. Felvettem a kabátomat, és gyors léptekkel elhagytam az irodát.
Alig két perc múlva visszajöttem, ellenőriztem az ablakokat, lekapcsoltam a lámpákat, amit a többiek égve hagytak, majd tettem még egy utolsó ellenőrző kört.
Utána tényleg bezártam az irodát, és hazaindultam.
Nem fogom újra leírni, mert már háromszor megtettem. Nem részletezem, ahogy kimentem a jéghideg esőbe, végigcaplattam a kisvároson, elmentem a könyvesbolt mellett, bementem a parkba, majd átestem a kutyán.
Ismét.
