Leírtam az első dolgot, ami eszembe jutott.
Kedves naplóm!
Nem fogod elhinni, hogy mi történt velem ma! Igazándiból én sem hiszem el…
Te jó ég! Mit írtam le?
Túl sok volt a sötétlila és megártott csillámpor?
Én egy rendszerető ember vagyok, aki a problémákat feladatorientáltan és struktúráltan szoktam leírni. Nem pedig így!
Összegyűrtem a lapot és újrakezdtem.
Ezúttal koncentráltam, és pontokba szedtem mindent, amit eddig sikerült megtudnom. Végül is ezt csináltam minden nap.
• Minden este pontosan 22:22-kor jelenik meg a sötétlila köd, és elragad.
• 5 óra előtt néhány perccel jelenek meg a tárgyaláson, ahol a főnök az elemzésről beszél.
Elégedetten hümmögtem. Ez már jobban nézett ki! Konkrét dolgokat írtam le. Bár még mindig nem értettem semmit az egészből, de úgy éreztem, hogy végre elindultam egy úton.
Reméltem, jó úton.
Hátradőltem, és gondolkoztam, hogy még mit tudok.
• A köd lila volt. Sötétlila.
Úgy éreztem, ez fontos. Aláhúztam a sötétlila szót. Kétszer is.
Ez fontosnak tűnt! Talán volt valami jelentése.
Talán a lila és egy közös kalandba kezdtünk? Pedig rettenetesen utáltam ezt a színt.
Még az a fura végtelen óceán is sötétlila volt. Tele csillámporral.
Komolyan, egy csillámporos óceán!
Minden valamirevaló sci-fiben ilyenkor jön a füst, a féreglyuk, meg a robbanó kvantumalagút.
Én meg ott úszkálok egy hercegnő lila álmának a kellős közepén.
Mintha véletlenül betévedtem volna egy hatéves lány szülinapi zsúrjára.
Leírtam ezt is, biztos, ami biztos.
• A végtelen óceán is sötétlila volt. Tele csillámporral.
Ráadásul az egésznek az íze, szaga, tapintása is olyan… lilás volt.
Ez így roppant furcsán hangzott. Ezt is leírtam, mert sose lehet tudni, végül mi fog segíteni.
• A sötétlilának egyértelműen lila íze és szaga volt.
Határozottan aláhúztam a lila szót, ezúttal négyszer.
Majd még tizenkétszer.
Így, hogy kitomboltam magamat a lila iránti ellenszenvemben, kissé megnyugodtam.
Hátradőltem, és kifújtam a levegőt.
Gondolkodtam.
Majd újra a lapra néztem, hogy mit sikerült eddig összegyűjteni.
A lista végén egy új szót találtam.
A saját kézírásommal.
Csupa nagybetűvel.
I D Ő U T A Z Á S
Ez meg mikor került oda?
Nem emlékeztem, hogy leírtam volna.
Felálltam, mert úgy éreztem, hogy mozognom kell!
Elindultam, hátha találok valamit enni, vagy még inkább inni. De persze minden zárva volt.
Közben meg az járt a fejemben, hogy időutazás csak a filmekben van.
Ott is mindig valami kiválasztott zsenikkel, tudósokkal meg hősökkel történik.
Nem pedig olyanokkal, mint én.
Még akkor sem, ha ez egy olcsó B-kategóriás sci-fi lenne.
Az a fajta, ahol a szörny gumiból van, az űrhajó kartonból. A hős meg ugyanazzal a színésszel kávézik, aki két perccel korábban még marslakó volt.
De hát ez nem film. Ez a valóság.
És a valóságban nincs időutazás.
Vagy mégis?
Mi van, ha lehetséges a lehetetlen?
Visszaültem a papírjaim mellé, és új listát kezdtem írni.
Ha már szétesik körülöttem a világ, legalább leírom, mi történt.
Pontokba szedve.
Mint egy bevásárlólista.
Csak ezt remélem, nem hagyom el, mint a múltkorit.
A lap tetejére nagybetűkkel felírtam, hogy AZ IDŐUTAZÁS TAPASZTALATAI. Majd összeírtam, hogy eddig mit tudtam meg.
AZ IDŐUTAZÁS TAPASZTALATAI.
• Minden alkalommal a tárgyalóba kerültem vissza.
• Visszakerült rám az a ruha, amiben a megbeszélésen ültem. Tisztán és szárazon, még ha el is áztam meg beleestem a sárba.
• Minden ugyanaz, mint az első alkalommal. Mintha semmi sem történt volna. Az eltört ceruza nincs eltörve. A kulcs a fiókban.
• A pizzámat nem tudtam megenni, éhes vagyok.
Ezt az utolsót inkább kihúztam, mert biztosan nem ez fog segíteni.
Hátradőltem, és átnéztem amiket eddig írtam: nem vizesek a ruháim, az eltört ceruza újra egyben van…
Egy új lapot vettem elő, és erre nagybetűkkel felírtam, hogy KÉRDÉSEK.
KÉRDÉSEK
• Ha valami eltörik, akkor az megjavul?
• Minden, amit magamhoz veszek visszakerül a kezdeti helyére?
• Minden visszaáll az eredeti állapotra, mintha csak újraindulna?
• Mi lesz azzal az emberrel, aki megsérül?
• Mi lesz velem, ha én sérülök meg?
Egyik kérdésre sem tudtam a választ.
Felnéztem, és akkor láttam meg Józsit.
Kinyitotta az ablakot, átlépett rajta, és már kint lógott.
Egyetlen kézzel kapaszkodott az ablakkeretbe, miközben a másikkal dühödten dörzsölt egy makacs foltot az üvegen.
Csak az az egy kéz tartotta.
Nem volt rajta biztosítókötél, sem semmi, ami megakadályozná, hogy lezuhanjon a több tíz méteres mélységbe.
– Józsi! – kiáltottam rá. – Mit csinálsz?
A hangomtól megijedhetett. Rámnézett, de közben megcsúszott a keze.
Az asztalt felborítva rohantam a segítségre. Még kapaszkodott, de láttam, ahogy a keze csúszik lefelé. Őrült tempóban futottam felé, hogy elérjem
Az idő ebben a pillanatban lelassult, szinte megállt. Az érzékeim kiélesedtek.
Hallottam a kinti esőcseppek kopogását. Éreztem, ahogy a felmosó szaga összekeveredik az ételek illatával. A lépéseim visszhangja a fülemben dübörgött.
És láttam, ahogy Józsi keze lassan csúszik lefele. Egyik pillanatban még öt ujjal kapaszkodott, de a másikban már csak néggyel. Aztán már csak hárommal.
A köztünk lévő távolság viszont nem akart elég gyorsan csökkenni. Még olyan messze voltam!
Amikor már csak kettő ujj tartotta, előrevetettem magam.
A következő pillanatban Józsi elengedte az ablakot.
És én… valahogy mégis elkaptam.
Szinte kitépte a karomat, de tartottam.
De ezzel semmit sem oldottunk meg!
Józsi az ablakon kívül lógott, és én egyedül tartottam, miközben éreztem, hogy csúszok kifelé. És senki sem volt a közelben, aki segített volna.
Nem emlékszem pontosan, mit csináltam. Csak kapálóztam, rúgtam, kapaszkodtam és a végén Józsi valahogy mégis visszakerült az épületbe.
És közben egy ablakot is összetörtünk. Pont azt, amelyiken az a makacs folt volt, ami a bajt okozta.
Zihálva feküdtünk a kövezett padlón. Az eső az arcunkba csorgott a betört ablakon át.
Percekkel később Józsi hálálkodott, felkelt, aztán nekiállt összeszedni az üvegcserepeket.
Én közben csak annyit mondtam: – Semmiség. Bárki megtette volna.
Aztán visszamentem.
Felállítottam az asztalomat, összeszedtem a szétszórt papírokat, megkerestem az elgurult ceruzákat.
Végül lehuppantam a székre.
És csak ültem.
Próbáltam újra felfogni, mi történt.
A szívem még mindig kalapált.
Te jó ég! Józsi majdnem kizuhant az ablakon!
Ha nem kapom el, most csak egy vörös folt lenne az utcán.
Szerencse, hogy ott voltam. Én mentettem meg!
Ahogy újra és újra lepörgettem magamban, egyre furcsább érzés kezdett motoszkálni bennem.
Ez már a negyedik alkalom, hogy újraélem ezt az estét.
De eddig még egyetlen egyszer sem történt olyan, hogy Józsi kiesett az ablakon.
Pedig biztos észrevettem volna!
Minden nap azon az úton járok haza, pont ott, ahová most majdnem lezuhant.
Akkor ez azt jelenti… hogy miattam esett ki?
Azért, mert rászóltam?
Ha nem ijesztem meg, simán kitakarítja azt a foltot, és minden rendben.
Te jó ég!
Nemcsak majdnem ő halt meg, hanem én is!
Remegett a kezem, amikor írni kezdtem. Csak egyetlen kérdés fért ki belőlem:
• Vajon ha meghalok, mi történik?
Eddig minden alkalommal újra az irodában ébredtem .
De ha egyszer tényleg vége lesz… akkor mi jön utána?
Visszatérek? Újra felébredek? Vagy eltűnök örökre?
Letettem a ceruzát. Akkor láttam meg, hogy véres a kezem.
Valamikor megvágtam, miközben Józsit próbáltam visszahúzni.
