A busz talán nem is haladt, csak lebegett egy sűrű, sötét masszában. A motor egyenletes zúgása altatóan hat, és ahogy a fejek egyenletesen dülöngélnek a csendben, arra gondolok, valószínűleg többen is alszanak.
Fáradtan nézek kifelé az ablakon, de nincs semmi, amit láthatnék. Odakint minden tökéletesen fekete. Az üvegen elkenődött esőcseppeken kívül csak a kapucni alól előtűnő nyúzott arcomat láttam.
Az egész olyan, mintha most is csak egy álomban lennénk. De hát nem ezt éreztem mostanában?
Erősen szorítom a telefonomat, és néha-néha megnézem a képeket a balesetről. Ez az egyetlen bizonyítékom arra, hogy valami furcsa történt.
Bár igazándiból nincs ebben semmi különleges. Egy busz túl gyors volt, és csak a füvön tudott megállni. Ilyen bizonyára sokszor megtörténik.
Akárhogy is, végre a buszon vagyok.
Itt meleg van, és bár mindent átjár az a bizonyos eső utáni szag – mintha egy lavórban főznénk egy sokat használt túrabakancsot -, ez most mégis valahogy jó érzés.
Ez a hazatérés illata! Azt jelenti, hogy a fárasztó, erőpróbáló napjaim hamarosan tényleg a végükhöz közelednek.
Nemsokára otthon leszek, rendelek egy pizzát, és amíg megérkezik, elmerülök egy kád forró vízben.
Utána pedig napokig csak filmeket fogok nézni.
Most már minden rendben lesz.
Az egyenletes zúgás megváltozott. A kinti sötétségben lámpák jelentek meg, egyre több és egyre erősebbek.
Beértünk a fővárosba.
A busz hamarosan megállt, és én leszálltam.
A jóleső melegből visszajutottam a jéghideg esőbe. De már nem számított, hiszen majdnem a lakásommal szemben álltam.
Egy szürke négyszintes házban laktam, ami nappal sem volt sokkal színesebb. De úgy ritkán láttam, mert szinte mindig csak késő este érkeztem haza. A hétvégenként pedig nem jártam el otthonról.
Éppen ezért is döntöttem úgy, hogy a város szélén lakom, közel a buszmegállóhoz.
Elindultam a ház felé nem törődve a pocsolyákkal. Már annyira vizes voltam, hogy egyáltalán nem számított.
Elhaladtam a nyolc postaláda mellett, ahol az utolsóból két megsárgult boríték lógott ki ki tudja mióta.
Előhalásztam a kulcsomat és kinyitottam a vastag rácsos ajtót, majd beléptem az épületbe.
A földszinten volt egy hirdetőtábla, amin a lakók egymásnak üzentek. Valaki még mindig a narancssárga seprűjét kereste sikertelenül. Pedig a megtalálónak három kaktuszt is ajándékozna örömében!
Elindultam felfelé a lépcsőn a negyedikre, ahol a lakásom volt. A harmadikon viszont megálltam. Levettem a cuppogós cipőimet, majd a lehető leghalkabban, szinte láthatatlanul próbáltam elosonni a göndörhajú szomszédom ajtaja előtt.
Csak ne most jöjjön ki – gondoltam –, mert a végén még szóba kellene elegyednem vele. Vagy, ami már tényleg az elképzelhetetlen kategóriája lenne: meghívna egy kis társalgásra.
A mai nap már így is tele volt lehetetlenséggel; ehhez képest, hogy én egy lánnyal kettesben legyek, már tényleg csak valami alternatív valóságban fordulhatna elő.
Felértem a legfelső emeletre, és épp a kulcsommal ügyködtem, amikor természetesen lekapcsolt a lámpa. Vakon próbáltam kitapogatni a kulcslyukat, közben az jutott eszembe, hogy Tamás ezt még sötétben, csukott szemmel, hátrakötött kézzel és víz alatt is meg tudná szerelni. És még így is gyorsabban végezne, mint ahogy egy okoshűtő észrevenné, hogy be lett kapcsolva.
Bár Tamást ismerve, valószínűbb, hogy inkább szétszedné az egészet, és rakétát építene belőle.
Nagy nehezen végre beértem a lakásomba, és becsuktam magam mögött az ajtót. Az otthon semmivel sem összetéveszthető illata nagy örömmel vetette már magát.
Most már tényleg hazaértem, vége a furcsa napnak. A jól ismert, meleg lakásomban álltam. Nem volt feladat, nem volt munka, és nem várt rám semmi kellemetlen meglepetés. Végre minden a helyére rázódott.
A bejáratnál mindjárt ledobtam a teljesen átázott ruháimat: fekete kabát, fekete póló, fekete nadrág, fekete cipő. Mindenem fekete volt, hogy egyszerűbb legyen a mosás. Nem szerettem ezzel vacakolni. Az ajtó közelében várakozó fekete kupacok egyetértően bólogattak.
De most nem törődtem semmivel, mert úgy éreztem, hogy ennyi munka és megpróbáltatás után most már tényleg pihenhetek. Meg ehetek is végre, mert erre sem maradt még időm.
Bementem a fürdőszobába, hogy kinyissam a csapot és teleengedjem a kádat forró vízzel. Majd visszaballagtam és a ruhakupacból kikerestem a telefonomat és máris megnyitottam a pizzázó programját: Olasz Villám – Ha gyorsan kell a dolce vita!
Igen, pont erre volt szükségem! Gyorsan kiválasztottam a kedvenc pizzámat, és elküldtem a megrendelést. Utána a telefonomat felraktam a közeli polcra a kaktusz mellé.
Ezt akkor kaptam, amikor megtaláltam valaki elveszett papucsának párját. Eredetileg három volt belőlük, de ez az egy maradt meg. Fény és minden inger nélkül az örök túlélő. Pont, mint én.
Elzártam a vizet és belefeküdtem a kádba.
Ahogy elmerültem a forró vízben, minden bosszúságom úgy párolgott el, mint a vízcseppek a nyári aszfalton – először sisteregtek, majd nyomtalanul eltűntek.
A fáradtság és minden idegesítő apróság mintha soha nem is lett volna. A kád melege mindent kisimított, most tényleg otthon voltam. Semmi más nem számított.
Lassan becsuktam a szememet és csak élveztem az életet.
Csengettek.
A francba! Elaludtam!
Kipattantak a szemeim, és én is a kádból.
Rohantam a bejárati ajtó felé, menet közben kaptam fel a fürdőköppenyemet. Az előszobában megtorpantam, majd lehajoltam a legutóbbi vizes ruhakupacra, hogy megkeressem a pénztárcámat. Persze ez is fekete volt.
– Mindjárt! – kiáltottam ki mikor végre megtaláltam.
Felálltam, szemben velem az óra tíz huszonegyet mutatott. Legalább fél órát aludtam!
Lenyomtam a kilincset, és kinyitottam az ajtót. Mint egy óriási hullám, úgy ömlött rám a sötétlila köd. Mire megmozdulhattam volna, már beleette magát a tüdőmbe, a bőrömbe, a gondolataimba.
Nem kaptam levegőt!
Minden eltűnt, csak a sötétlila felhő vett körül. Még az íze, a szaga is sötétlila volt.
Eltűntek az érzések is és azt se tudtam, merre van a felfelé vagy a lefelé.
Egy pillanatra mintha buborékokat láttam volna, aztán egy erős rántást éreztem – és kiestem a valóságból.
