Felálltam és automatikusan elkezdtem letakarítani magamról a park sarát. A kutya persze addigra eltűnt. Őt valahogy nem zavarta, hogy átestem rajta. Ment tovább, megjelölte a legközelebbi fát, és becsörtetett a bozótosba.
Én pedig próbáltam rendezni a gondolataimat. Ez az egész egyre furcsább lett.
Most már biztos vagyok benne, hogy ez volt az a négylábú, amelyiken kétszer is átestem – mármint álmomban. Mindkét alkalommal teljesen elmerültem a gondolataimban, aztán hirtelen közelebbről ismerkedtem a fűvel – anélkül, hogy ezt magamtól akartam volna. De hát ott volt az a kutya, meg a gravitáció, én meg máris a földön találtam magam.
És nem akármelyik kutya volt: pontosan az, amelyik most is eltűnt a bokorban – ugyanazzal a jellegzetes folttal az oldalán.
Ebben teljesen biztos vagyok!
Bár nem fogok utána menni és megkeresni. Mégiscsak sötét volt, és szakadt a jéghideg eső. Lehet, hogy meg sem találnám. Vagy egy másik kutyával futok össze.
Ezen kicsit elgondolkodtam, miközben folytattam az utamat a buszmegálló felé. A cipőim lelkesen cuppogtak, jelezve, hogy több a víz benne, mint a láb.
Azért mégiscsak sötét volt. Biztosan ugyanazt a kutyát láttam? De hát ott volt az a folt az oldalán!
Vajon mennyi esélye van annak, hogy este a parkban két hasonló szőrős négylábú van, ugyanolyan folttal, én pedig mindkettőn átesek?
Ez éppen annyira valószerűtlen, minthogy a szomszéd göndörhajú egy gyertyafényes vacsorára hív engem.
Bár a matek szerint két egyforma kutya még összejöhet. De hogy én a lánnyal? Azt inkább már a statisztikusok sem próbálják modellezni.
Ráadásul nem is két eb volt, hanem három!
Kezdtem elveszteni a fonalat. Hiszen az előzőket csak álmodtam, vagy nem?
Persze, kutyákról álmodok, meg arról, hogy átesek rajtuk. Azt hiszem, ezúttal túlságosan kimerültem, és a fejem ilyen formában akarja jelezni, hogy pihennem kell.
Megérkeztem a gyalogos lámpához, ami pont előttem lett piros. Mint mindig.
Elnéztem balra, majd jobbra, és megint balra. Ahogy várható volt, egyetlen autó sem bukkant elő.
Átpillantottam a túloldalra, ahol valamikor egy szobor állt. Amikor az első évemet kezdtem a cégnél, reggelente és esténként rendszeresen elmentem mellette. Sokszor elgondolkodtam, hogy mit akarhat ábrázolni. Olyan volt, mint ami megrekedt a kortárs művészet és a kifordított betonkeverő között.
Valakinek mégis tetszhetett, mert pár hónap múlva nyomtalanul eltűnt. Csak az üres talapzat maradt, rajta egy váza – de virág soha nem került bele.
Míg vártam, a kutyás esemény kezdett az idő homályába veszni, és már arra gondoltam, hogy talán meg sem történt. Ezúttal is csak képzeltem. Az álmok és a valóság túlságosan is egyformák voltak.
De aztán lenéztem a ruhámra és a sáros foltokra, az egyértelmű bizonyítékokra, hogy én bizony közeli kapcsolatba kerültem a nedves földdel.
Bizonyíték.
Éreztem, hogy ez most fontos – de a gondolatom megszakadt, mert a lámpa zöldre váltott. Én pedig gyorsan átmentem, mielőtt meggondolja magát.
Beértem ahhoz a néhány lámpához, ami a buszmegállót világította meg. Néhány ember már itt ácsorgott a közeli nagy fa alatt.
Alaposan megnéztem őket. Ott állt két egyetemista srác: egyiknek kék sapka, másiknak barna kapucni takarta az arcát. Fölöttük a fába egy szív volt faragva – Juci és Józsi. Ez egy végzetes kapcsolat lehetett, mert valaki egy mérges halálfejet rajzolt Józsi nevére.
Ott állt a lány is az esernyővel és a könyvvel. Mellette pedig az öreg néni, aki mintha egy mesekönyv szereplője lenne.
Minden pontosan úgy, mint ahogyan az álmomban láttam. A hasonlóság kezdett ijesztő lenni. Előbb a kutya, most pedig az emberek!
De mégsem! A lila virágos kislányt nem láttam, ahogyan a sárga esőkabátos férfit sem. Bár ha jól emlékszem, őt csak a baleset után láttam.
Megálltam azon a kis darab betonon, amit a helyiek nagylelkűen buszmegállónak neveztek. Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem az időt. Még kilenc perc maradt a busz érkezéséig.
Automatikusan elindítottam a kedvenc zöld szmötyis játékomat, majd gyorsan becsuktam.
Eddig minden pontosan úgy történt, mint az álmomban! Ott voltak a várakozó utasok a fa alatt, ott volt a kutya is. Meg a tárgyalás is az irodában. Bár ez utóbbi mindig nagyon hasonlóan zajlott, így ebben nem lehettem biztos. Ahogyan a közelemben álló emberekben sem. De a kutya! Az nem lehetett véletlen!
Ahogy így gondolkodtam és lenéztem a sáros nadrágomra megláttam, hol is állok pontosan.
Ez a megálló vége volt! Pont ide álltam, ahogyan minden este is tettem.
Ahol az álmomban elütött a busz.
– Hülyeség az egész – gondoltam, de inkább átmentem a fa alá a többiekhez.
Az egyetemista srácok lelkesen vitatkoztak a fizikáról. Kivettem az időutazás szót, míg a másik azzal reagált, hogy nincs rá bizonyíték.
Na persze, időutazás! Egyik kedvenc témám volt a sci-fi filmek között! Vajon mit változtatnék meg a mai napban, ha reggel felkelnék és ugyan ez a reggel lenne?
Hát. Nem tudom. Sok mindent nem tudnék másképpen csinálni. A napom ugyanolyan fárasztó lenne.
De az időutazás úgysem lehetséges. Ahogy a srác is mondta: nincs rá bizonyíték.
Hm. Bizonyíték.
Lesz itt mindjárt bizonyíték!
Mármint nem az időutazásra, hanem arra, hogy most álmodom, vagy mégsem! Videót készítek a buszról!
Persze csak akkor, ha tényleg lesz baleset. Végre kiderül, hogy mindez a valóság, vagy csak az agyam szüleménye.
Előkészítettem a telefonomat, még éppen időben, mert egy éles csikorgást hallottam.
Mi a fene történik velem?
