Miután bezártam a cég ajtaját, egy darabig még ott álltam és néztem. Az üvegajtón óriás betűk és egy hatalmas, rikító felirat hirdette a tevékenységünket. Igen, itt dolgoztam én minden nap. És az utóbbi két hét kifejezetten megerőltető volt.
Nagyon reméltem, hogy amikor ma hazaérek és becsukom a szememet, akkor nem itt fogok újra felébredni! Szeretnék már valóságosan is otthon lenni, nemcsak álmodni róla!
Megfordultam, és elindultam az épület kijárata felé. A lépteim hangosan kopogtak, ahogy a többi bezárt ajtó és lehúzott redőny mellett haladtam el. A komplexum most is teljesen kihalt volt, mint mindig. A kisvárosban már régen bezárt az összes üzlet és mindenki otthon volt. Különösen most, amikor karácsonyig nem maradt több munkanap.
Amikor kiértem a létesítményből, pontosan ugyan azok a szürke felhők fogadtak a jéghideg esővel, mint az elmúlt napokban, hetekben és már ki tudja mióta. Hiába kutattam, hogy hátha valahol megpillantok egy napsugarat ami homokos tengerpartot és pálmafákat fog mutatni. De csak a koszos pocsolyák, a macskakövek között csörgedező erek, és a közeli utcai lámpák sárgás fényei voltak körülöttem.
Egy nagy sóhajjal fejemre húztam a kapucnit és elindultam jobbra. Reméltem, hogy hamarabb elérem a buszmegállót, minthogy a cipőm teljesen elázik. Bár az elmúlt napokban ez még egyszer sem sikerült.
Gyors tempóban lépkedtem a vízzel teli járdán. Útközben sorra mentem el a bezárt boltok mellett. Csak a házak ablakaiban pislákolt némi világosság. Az emberek inkább otthon voltak, mintsem ilyen időben az utcákat járják. Az egész környék csak az enyém volt.
Még a nagy templomban sem mozdult semmi – állapítottam meg, ahogy elmentem mellette.
Maga a település egyébként sem az éjszakai életéről volt híres. Alighogy lement a nap, máris mindenki felszívódott. Olyan későn pedig, mint én jártam, kész művészet volt élő lelket találni!
Menet közben elhaladtam egy könyvesbolt előtt. Természetes ez is zárva volt, mint minden más üzlet. A sötétben alig látszottak a kirakatban álló könyvek. De még így is felismertem a Nagy Windows 98 túlélő kalauz címűt.
– Úgy látszik, ma sem vette meg senki. – mondtam ki a gondolataimat hangosan ahogy megállás nélkül folytattam az utamat tovább. Pedig már akkor is várta a lelkes olvasóját, amikor a cégben elkezdtem dolgozni!
Végül elértem a parkhoz. A bejáratánál ott állt az ősrégi tábla a park használati szabályaival. Vagy valami hasonlóval, mert a szöveg már réges-régen lekopott. Valaki azért úgy érezhette, hogy mindenképpen pótolni kell ezeket az információkat. És óriási piros betűkkel ráírta: Dinoszauruszokat etetni tilos!
Máskor talán elgondolkoztam volna azon, hogy a hosszabb, de kiépített utat válasszam, vagy a rövidebb és természetközelebbi módot, át a kísérteties parkon.
Rettentően haza akartam menni. Hogy végre vége legyen ennek a napnak. Ennek a hétnek. Ennek az évnek.
És ennek az álomnak is, ami újra és újra megtörténik.
Elmentem a tábla mellett, és beléptem a fák közé.
Bármikor is jártam a parkban ellepett a békesség. Még amikor olyan visszataszító időjárás volt, mint a mai napon.
Meg a tegnapin.
Meg a korábbiakon.
Az öreg fák, a fűvel benőtt köves ösvények, a régi padok mind-mind azt sugallták, hogy itt soha semmi nem változik.
Persze néha kiégett a körte valamelyik lámpában, de az úgy is maradt. Soha senki jött megjavítani.
Ezúttal viszont nem leltem nyugalomra. A fejemben őrült módjára kergették egymást a gondolataim. Majd amikor elfáradtak, akkor beültek egy mini tárgyalóba, hogy átbeszéljék a történteket.
Az egyikük – egy szemüveges – még színes grafikonokat is rajzolgatott közben!
Minden jel arra utalt, hogy elaludtam az év végi megbeszélésen. Ilyen korábban nem fordult elő, és roppant kellemetlen volt!
De ezt könnyen el tudtam fogadni. Hiszen nagyon kimerültem az év végi hajrában. Csoda, hogy egyáltalán még talpon voltam!
Majd mindezek után jött a több órás megbeszélés, számokkal, tervekkel, elemzésekkel. Erre már egyáltalán nem tudtam figyelni.
Pedig szeretném én a matekot, jó is vagyok belőle. Nagyon jó! De legyenek egyenletek, amikkel lehet számolni. A színes grafikonokban viszont nem láttam mást, mint ami: színes csíkokat.
Ezt is csak azért, mert Miklós direkt az én kedvemért kiszínezte.
Bezzeg ő imádta az elemzéseket! Ha megkérdezték tőle, hogy mit fog csinálni a következő héten, akkor valószínűségekben válaszolt: háromegésztizennyégy százalék az esélye, hogy filmet nézek.
A főnök pedig úgy érezte, attól leszünk cég, ha mindenben úgy csinálunk, mint a nagyok. Így ha ők tárgyaltak, akkor mi is. Úgy is hívta ezeket, hogy mítíng.
Tamás pedig… hát ő Tamás volt. Csak ült mereven és nézte a tapétát. Néha rápillantottam, hogy egyáltalán lélegzik-e még.
Eközben elhaladtam a pad mellett, ahol időtlen időkkel ezelőtt valaki egy szívet faragott bele két névvel: Juci és Józsi.
A művészet nagy részét befedte egy határozott női írás: Józsi egy hazug disznó!
Az kevésbé zavart, hogy elaludtam a megbeszélésen. Persze roppant kellemetlen volt! Még szerencse, hogy senki se vette észre.
De ami az álmaimmal történt, az teljesen felkavart!
Olyan káosz volt a fejemben, mintha az álmaim már az újévi bulira próbáltak volna. Mindenfélét bedobtak: hazautat, buszt, irodát. És ezek közül egyik sem volt teljesen őrült.
Ráadásul mindegyik olyan volt, mintha tényleg megtörtént volna.
De volt ott még valami. Valami furcsa, ami sehogy sem illett a képbe.
Valami fontos.
Olyasmi, amit nem tudtam megfogni, de éreztem, hogy ott motoszkál valahol – ott nyomogatta a gombokat a fejemben, mintha egy űrhajót akarna indítani.
Talán a göndörhajú lány? Nem! Maradjunk csak a realitás talaján! Az még belefér, hogy elüt egy busz. De hogy a szomszédom randira hívjon?! Az még az álmaimban sem fordulhat elő.
De akkor mi volt az?
Emlékeztem rá, hogy valami… valami nagyon fontos…. Valami, ami…
Ami egy ázott kutya volt, ami ki tudja honnan került elém, de pont átestem rajta. Bele a sárba, két kézzel, két térddel.
A fejemet legalább nem ütöttem meg.
Ő rám se nézett, csak ment tovább, és kiszemelte a közelben álló öreg fát. Odabattyogott hozzá, egy kicsit szaglászta, majd felemelte a hátsó lábát, és tett rá egy like-ot.
Én pedig döbbenten álltam ott két kézzel és két lábbal a földön, pont mint a kutya előttem. És néztem, ahogy az állat eltűnik a bokrok között.
Egy percig szóhoz sem jutottam. Talán még levegőhöz sem.
Volt egy jellegzetes folt az oldalán. Pont ugyanúgy, mint az álmomban. Ez… ez ugyanaz a kutya volt!
A francba! Már harmadszorra estem át rajta.
Mi a fene történik velem?
