A busz lassított, majd megállt. Kinyíltak az ajtók, és leszálltam.
Az ajtók becsukódtak, a busz elindult, és kis idő múlva már eltűnt. Egy perccel később már a hangját sem hallottam.
Üdv újra az esőben!
Hideg is volt, és most már tényleg későre járt. De legalább hazaérkeztem.
Majdnem.
A fővárosban voltam, annak is a szélen. Itt béreltem a lakásomat, közel a megállóhoz. Könnyen jutottam el a munkába és az ára is kedvező volt. Igaz, sok minden nem volt a közelben. De egyébként sem töltöttem sok időt otthon.
Leginkább csak aludni jártam haza.
Gyors léptekkel egyenesen átmentem az úton, nem kerülgettem a pocsolyákat. Már nem érdekelt, ha vizes leszek. Már semmi sem érdekelt. Végre az otthonom kapujában álltam!
Előkerestem a kulcsomat, majd kinyitottam a vastag rácsos ajtót és bementem. A cipőm lelkesen cuppogott miközben haladtam felfelé a lépcsőn a negyedik emeletre, ahol a kuckóm volt.
Közben elhaladtam az ajtó előtt, ami mögött a göndörhajú lány lakik. Egy pillanatra megálltam, aztán inkább továbbmentem.
Túl fáradt voltam. Ma már túl sok furcsaság történt velem. Nem hiányzott, hogy ez a lista tovább bővüljön.
A végén még behív egy kávéra, vagy valami.
Bár ennek valószínűsége körülbelül annyi, minthogy a Holdon titkos dinoszaurusz-bázist találjunk. Soha nem beszéltünk egymással a köszönésen kívül. Még a nevét sem tudom. Ez talán kölcsönös.
Remélem.
Felértem a legfelső emeletre, és ott álltam a lakásom ajtaja előtt. Ahogy elővettem a kulcsomat, az automatikus lámpa természetesen lekapcsolt.
Kínlódtam egy darabig a sötétben, mire végre valahogy felgyúlt a fény.
Közben eszembe jutott, hogy Tamás ezt biztos egy perc alatt megjavítaná. Bár valószínűbb, hogy kiszerelné a mozgásérzékelőt, és magával vinné az irodába. Talán építene belőle egy gépet, ami csokit ad, amikor int neki.
Végül sikerült bejutnom. Ahogy átléptem a küszöböt, az otthon semmihez sem fogható illata rögtön a nyakamba ugrott. Á, igen! Hazaértem!
Nagy örömmel fújtam ki a levegőt. Mintha ezer kilométert futottam volna. Végre célba értem!
Végre magam mögött hagyhatom már ezt a furcsa napot!
És most már elengedhetem magamat!
Bezártam a lakásajtót mögöttem, és ott helyben ledobáltam az összes ruhámat. Már nem tudott érdekelni semmi, csak hogy befeküdjek egy kád forró vízbe.
Levettem a vizes fekete kabátomat, mellé a szintén teljesen elázott fekete cipőmet is. Lehúztam a fekete pulóveremet és a fekete pólómat is. Ez utóbbi egészen szárazon megúszta.
Lecibáltam a fekete nadrágomat, a fekete alsó ruháimat, és még a fekete zoknijaimat is.
Igen, minden ruhám fekete volt. Utáltam a ruháimat mosni, és nem akartam a válogatással vacakolni. Mindent nyugodtan egybe bedobhattam a gépbe, és nem kellett attól félnem, hogy egy piros zokni elrontja az összképet.
A fürdőszobában megnyitottam a csapot, hogy a kádat tele engedjem forró vízzel. Majd visszamentem, hogy a ruhakupacból előkeressem a telefonomat. Csak néhány kattintás kellett, hogy a kedvenc helyemről megrendeljem a kedvenc pizzámat.
Ez a feladat is teljesítve! Mára tényleg nem maradt már semmi!
Elzártam a csapot, a telefonomat egy közeli polcra tettem, és befeküdtem a forró vizes kádba.
Végre!
Mintha csak a festék oldódna le rólam, úgy szabadultam meg a felgyülemlett feszültségtől. Végre teljesen el tudtam engedni magamat!
Erre vártam egész nap! Talán egész héten!
Jó érzéssel hunytam be a szememet.
Csöngettek.
A szemeim felpattantak! Itt a pizzafutár!
Máris? Dehogy! Elaludtam! Már megint!
Kapkodva kiugrottam a kádból. Majdnem ki is estem. Gyorsan magamra kaptam egy fürdőköpenyt, és futottam az ajtóhoz vizes nyomokat hagyva magam után.
Az előszobában rápillantottam az órára. Huszonegy perccel múlt tíz! Francba! Fél órát aludtam!
A ruhakupacom ott várt az ajtó előtt ahogy hagytam. Valahol ott volt a pénztárcám is. Fekete természetesen.
Újra csengettek.
– Pillanat! – kiáltottam
Rövid kotorászás után megtaláltam a kis bőrtáskámat. Felálltam, hogy lenyomjam a kilincset.
Még csak egy résnyire nyitottam az ajtót, amikor sűrű sötétlila köd áramlott be rajta. Kevesebb, mint egy pillanat elég volt, hogy mindent ellepjen. Bejutott az orromba, a számba, a fülembe, mindenhova!
Nem kaptam tőle levegőt!
Mindent sötétlilában láttam. És az illata is, az íze is! Nem tudok rá jobb szót, az is sötétlila volt!
Nem láttam már sem a lábaimat sem a falakat. Azok eltűntek a lila felhőben. Lassan már azt se éreztem, merre van a felfele és a lefele.
Végül egy erős rántást éreztem, és minden elsötétült.
Kiestem a valóságból.
