Bár nem ez volt az első eset, hogy drótkötélle kötözve húztak fel az égbe, de azért szokás szerint izgultam egy kicsit. Persze a rutin megtette a magáét, mégha nem is szépen húztam fel az ernyőt, sikerült korrigálni. Rádiómban hallom Bálint hangját, ki huzza az ernyőmet és engem is fel az égbe:
- Te meg már megint mi a fenét csináltál?
A start, ha kisebb hibákkal is, de sikeres volt, és már száguldok is felfele, mindig csak felfele. A táj lassan zsugorodik alattam, miközben körbe-körbe egyre több és több minden jelenik meg. Még alig vagyok 400 méter magasan, mikor újra látom Paks tornyait. Mindig eszembe jut, hogy mennyire el van rejtve a túloldalról, én pedig innen bármit megláthatok.
Ötszázhuszat mutat a magasságmérő, de már le kell csatolnom. Hiába, ma nincs igazán jó nap. A pályának csak a kétharmada a mienk, így nem jutunk fel hétszáz méterre. Nagyot sóhajtva oldom le ernyőmet és magamat a hosszú kötélről, és már érzem is azt a felszabadult érzést, amit csak ez adhat meg. Megbillen az ernyő, véget ért az emelkedés, beáll a szokott módba. Ő is, én is megkönnyebülünk. Mostanra testvérek lettünk. Amit ő érez azt én is, és amit én, azt ő is. A gondolatok útján beszélgetünk, és süvítünk a magasságban...
... pedig ez nem volt mindig így. Még jól emlékszem, és kezemen a nyomok is jelzik azt az időszakot, amikor összeszoktunk, mint két megvadult macska az udvaron. Makacs volt a kispalytásom, és nem mindig azt szerette, amit én akartam, és akkor is repülni akart, mikor én inkább a földön maradtam. Nem is beszélve arról, mikor még nem találtunk egymásra, és a tanuló ernyők valamelyike szalad végik a szántáson, én pedig hozzá kötözve.

Most viszont együtt vagyunk, ő a narancssárga takaróm, ki megvéd a zuhanástól, én pedig, ki megvédem őt attól, hogy rossz helyre tévedjen. így repülünk együtt, követve a szélben suhanó hangokat.

Most, hogy véget ért az emelkedés, és megszünt a száguldás, körbe vesz a végtelen. Most már nem nézek körbe annyira, mert ezt a helyet ismerem. Itt voltam tavasszal is, tegnap is, és alig egy órája is.
Keresem a meleg levegőt, merre van, ahol felfele áramlik. Kapok egy tippet a rádión, hogyha semmit se találok, mennjek Zoli után, ki már felttem rója a karikákat. Be is fordulok az irányba, de Zoli abbahagyja körözést, és szágult át felettem sebesen. Mi történt? Ott sincs már több emelés? Hova mennjek, mit tegyek, hogy ne érjen még végett a csoda? De csak a magasságmérőm sűvít bánatosan, számolja a métereket visszafele, jelzi, hamarosan le kell szállnom valahova.
Elindulok a reptér végére, megtegyem az utolsó hurkomat. Már csak alig kétszázon vagyok, mikor érzem a rúgást valahonnan alulról. Magasság mérő fel is csippant örömében: találtunk valamit, nem kell még leszállni. Elindulok hát, hogy keressem, merről jött a meleg levegő, hol van a közepe, melyik része az, mi legjobban emel. Körözök mindig arrafele, merre az ernyőm a szárnyát emelgeti, mintha ő is jelezné merre érzi az utat tovább.
Sorra gyűjtögetem a magasságomat, hallgatom a műszer csipgásait. Megnézném, hogy vajon elértem-e az ötszázat, mint kiundáli magasság, vagy inkább az "alap hétszázat", ahonnan má kényelmesen repkedhetek egy kicsit a közelben, mielött leszállnék. De nem látok mást, csak üres vonalakat, mert a magasságmérő valamiért meghibásodott. Nem tudok adatot, csak a hangját hallgatom, ahogy lelkesen csipogja felém, hogy továbbra is itt van az emelés.
Repülök körbe-körbe-karikára, csak néha látom egy-egy pillanatra, hogy mennyire tartom a földtől a távolságot. Magasságom van, így bár sodródok el fele, de látom, hogy visszaérek még a leszállóba. Egyszercsak megszünik a lelkes csipogás és átvált a szomorú búgásra. Tudom azonnal, hogy bizony véget ért az emelkedés. Valahol nyolcszáz méteren vissza kell fordulnom, hogy újra randit kérjek a Földanyától. Rádoban jön a kérdés:
- Most jösz, vagy éppen mész elfelé?
Válaszolom, hogy nem tudom, mert én voltam az emelkedő hópihe, de most átváltozam baltáva, ki csak merül lefele. Repülök visszafele, remélve, hogy elérem még a repterek, mikor újra meghallom a csipogást: megtaláltam, itt van újra a hely, ahol a meleg levegő oson felfele. Ráfordulok újra, és érzem, ahogy gyűlik a magasságom.
Már csak percek telnek el, mikor a rádióba én bejeltem:
- elértem az ezer métert. Itt vagyok, és tenyeremet a felsőbb levegőbe nyomom.

Még sose voltam ily magason, és a kilátást bámulom. Most már sajnálom, hogy a fényképezőgépen lent hagytam, pedig a falvak innen nézve nagyon izgalmasak. Ezer méter látszólag nem határ, de én úgy érzem, innen már nincs vissza út. felkapaszkadok a szelek szárnyára és repülök velük együtt a végtelenbe a felhők útján. Egyre csak közeledek a felhükhö, melyek néha kedvesek, néha pedig haragos szürkétk. Még nem ismerem őket, így rádión kérek segítséget:
- Bálint! Barátságosak ezek délre, vagy inkább meneküljek?
Érkezik is a pontos válasz azonnal, hogy nem kell tölük félni, ezek nem dobálnak meg villámokkal.
Valahol ezerháromszáz felett járok, mikor fejem felett végleg beborúl a setét felhő. Már nem tudom, mily gyorsan száguldok felé, de mint aki el akar rabolni, hívogat, szívogat. Egy darabig tűrüm, hiszen kell még nekem a magasság. Amit utoljára látok, hogy a magasságmérőn megvillan az ezerötszáztizenhárom. De akkor elborít a köd, nem látom merre tartok és honnan jövök. Nem tudom merre van a felefele, merre a lefele, és érzem, ha sokáig itt maradok magamat is elfelejtem. Elkapott a felhő engem és barátom. Átszolók gyorsan az ernyőmnek, huzza összébb magát, akkor talán nem vesz észre minket. Barátom meg is teszi iziben, így surranunk el a bolyhos égbenlakótól.
Mikor messzebbre jutunkújra kinyújtózunk, és repülünk tovább a sose látott világ fele. Valahol arra ott van Baja, ki tudja eljutunk-e oda le? Ekkor meglátott miket a felhő, de már késő, nem tud visszahúzni minket, szívó ereje idáig nemér el.
- Ha nem leszel a barátom, takarodj a birodalmamból. Még alig hangzanak el a hallhatattlan szavak, mikor szomoróan felbúg a magasságmérő, jelzi, hogy egy erős leáralmást kaptunk.

Bármerre is próbálkozunk, nincs kiút. Ötszáz méteren vagyunk, ideje leszállnunk. Talán fogunk még valamit, de inkább válasszunk: friss szántás, kukorica, vagy inkább káposzta legyen az, amire landolunk?

Legyen inkább szántás, ott az út szélén, onnan hívom fel ismerőseimet, hogy valaki mondja meg hol vagyok és segítsen visszajutni. Mint késöbb megtudom, 12 km-t sikerült dére haladnom.

Igaz nem volt nálam se GPS, se fényképezőgép, se bármi más, amivel az elmondottakat egy hivatalos hitelező bizottság elött igazolom. De nem számít, mert én ott voltam, és átéltem, átéreztem. Ha pedig a bizottság nem hiszi, az már legyen az ő baja :)))

Most már ideje, hogy nevet adjak a barátomnak: Sema, mely egy török szó, mint néhány keleti szél neve is, de ennek jelentése: ég és menny

 


Képek a repüléseimről

 

Vissza