Végtelen út...

Itt egy papír, mely terjedelme elképzelhetettlen. Se eleje, se vége, csak végtelenben a közepe.
Rajta lehetsz, de körbe nem járhatod, mert ez a Föld és minden darab, mi a lábadat éri milliárd és
milliárd atomot nyom, mely egyben tartja ezt a kék golyót.

De most mégse a Földet látod, hanem csak ezt a papir darabot.
Előtted az utak, fák, házak, dombok, hegyek, tengerek.
Mik a szélén vannak azok pedig a ködbe vesznek...
Ki tudja, az az út éppen hova vezet.

Vannak színek. Kék a víz, zöld az erdő, pirosak a házak és sárgák az utak.

Vannak nevek, hogy el ne tévedj, bármerre is jársz, visz az utad,
vagy csak fúj a szél, megkérdezzd
Nem fogja megmondani senki honnan jösz, s merre mész, és mégis mi az, amit keresel,
vagy az utazásod célja,
de legalabb azt tudjak, hol vagy.

Persze ha összefutsz valakivel. Mert ez egy térkep.
Rajta van minden, de mégse látod azt a sok tíz-száz-millió és ezer embert,
kik sürögnek-forognak egy-egy helyen.
Szimbólumok vannak rengetegen, mik már rég el lettek feledve,
pedig a jelmagyarazat ott fekszik valahol a térkép szélén...
messze a homályban...,
de az emberek? Nem látszik itt egyik sem.
Csak utak, mik vezetnek valahova.
És hiába nézed nagyítóval nem látszik.
Ez csak egy térkép.
Vagy mi vagyunk vakok, hogy nem látjuk, ott megy egy hajó, itt suhan el egy busz,
ott sündög negyven ember, azok pedig nézik a foci meccset?
És valahol ott van az Ő is,
kit csak almodban látsz.

De merre?

Itt mindent belep a homály...

Elöttem a végtelen sötéségben apró fehér csikok rohannak velem szembe.
Ez az egyetlen, ahol bármi más is van, mint a feneketlen feketeség,
ami körbevesz.
Nincs itt semmi más, csak a mély és vak árnyék,
melyben száguldok a társaimmal.
De most csak én vagyok.
Ők valahol hátul alszanak... kimerülve a soha végetnemérő éjszakától...
Nem tudom, hogy még vagy már megint száguldunk.
Nincs emlékem, melyben máskép lett volna. A kezdetektől az örökkévalóságik vagyunk ezen az úton.
Elindultunk mi valaha, vagy már ide születtünk?

Néha felcsillanak képek, mikor nem én vezettem.
De a kilátás akkor se volt más,
akkor se volt se indulási pontunk,
se reményünk, hogy valaha is
elérjük a rég elfeldett célpontot...

Miért is indultunk útnak?
Ki tudja? Elfeledtük rég...
Nem számit hol vagyunk, hisz azt se tudjuk, kik vagyunk.
De merre járunk? Nem beszéli a nyelvet senki se.
Melyik is az a nyelv, amit mi használunk?
Az emlékekből,
mik távoli homályfoltok csak egy-két szó, mi még összeáll az elfeledett szóhasználatokból.
Az a néhány, mi túl erős volt, hogy eldobjuk,
mely túl mélyen van a szívünkbe vésve ahhoz hogy elhagyjuk.
Nélkülük már tényleg semmik vagyunk.

Egy cseppnyi fém darab a múltból fejem felett a plafonon: egy iránytű
maradványa, de csak a nyíl maradt meg belőle, amit felszögelt az egyik társam mókából,
mikor már nem számított, hogy észak vagy dél
fele megyünk, mikor....
mikor is tette ezt, mellyel végleg kijelentette, hogy elvesztünk a végtelenben?
Millió éve már...
Talán... talán azóta kihaltak már a dinoszauruszok is?
Bár az nem lehet,
olyan sokan voltak, mikor elindultunk...
vagy mégis?
Volt útközben egy meteor...
De azóta csak a sötétség.

Gondoltam, hogy már úgyse számít.
Nem maradt már semmink,
csak az eszköz, amivel száguldunk
(vagy egy helyben állunk?),
a társaim (hogy meglegyünk mind a hatan, de miért is kellett, hogy hatan legyünk?),
és az a jellegzetes szag.
Azt hiszem a sajt mostanra már tényleg megrohadt...
Már kezemben volt a tégla, hogy rádobom a gázpedálra,
mennyjen csak előre a szekerünk, míg én befekszem aludni hátra,
mert mostanra már én is elfáradtam...

- Ugye még emlékszem rám? - törte át egy selymes női hang az éjszakát
- Azt igértem, hogy itt várok rád, ahol véget ér a valóság,
de még nem kezdődnek az álmok....
- Igen. Van egy világitó szilánk a sötét memóriámban,
melyben ismerlek téged,
és tudom, ki vagy.
- Emlékszel, mit mondtam, mikor elváltunk?
- Azt, hogy van egy hely az álom és az ébrenlét határán,
amire senki se tud visszaemlékezni...
- Igen
- És azt mondtad,
hogy te ott leszel, honnan én is származom, és ott fogsz várni rám...
- Igen, ott vártam rád, míg a galaxisok suhantak el mellettünk az évmilliókkal.
- De miért? Miért vártál rám?
- Mert az a mi világunk, a hely, ahol mi virágzunk, és a hely, ahol...
- Emlékeim, mint a köd a világ végén,
nem látok már át rajtuk.
Csak a fehér csíkok azok, amiket ma még megtalálok.
- Fáj, hogy elfeledted a múltat,
és vesszendőbe van az igéreted.
De mivel én emlékszem rád, és tudom,
hogy a szíved mélyén sosem változol,
megmutatom neked az utat,
mely kivisz téged ebből a fekete lyukból.
Nézz fel jobbra tizenhárom fok magasságba
és megtalálod a csillagod!

Még csak el sem hallt hangjának csengése,
máris megláttam egy apró fénypontot fent
a végtelen sötétben.
Halvány volt, de ha becsuktam a szemem,
éreztem a fotonjai erejét,
ahogy a vékony fénysugarai az emlékeimbe hatoltak,
hogy áttörjék a szürke gátat
és bevilágítsanak az elhagyott kupolaterembe...
- Igen, most már emlékszem rád. Te vagy, ki elém ugrott az azon az éjszakán,
hogy megmentsen engem
és a soa nem létező álmomat azzal,
hogy magad feláldozod.
- Igen, és emlékszel, hogy utána mi történt?
- Meghaltál majd eltüntél.
Csak a hangod maradt napokig,
míg a szellemed meg nem talált és újra találkoztunk.
És akkor is te voltál, ki jött hozzám és újra megmentette az apró világomat.
- Akkor azt mondtad, hogy visszajössz még hozzám,
hogy a világ végéig együtt kalandozzunk.
- Az igéretemet akarod behajtani?
Már benne vagyok egy kalandban és félek
a vesztemet okoztam társaimnak és magamnak.
- Nem. Az igéreted betartottad, mert bármerre jártál
veled maradtam,
és együtt kalandoztunk.
- Mit szeretnél mégis? Miért vagy itt, mikor mi már elvesztünk?
Miért nem inkább menekülsz, hogy legalább most te nyerjél?
Mi majd valahogy kimászunk a veszélyből, és akkor majd én kereslek meg.
Menekülj, ameddig még megteheted,
mert itt mi csapdában vagyunk!
- Nem. Én újra itt vagyok,
és újra visszahozlak a világba,
mielött elvesznél a dimenziók közötti üres álmokban.
- Mégis hogy? Kifogytunk az útvonalkból,
kifogytunk a gondolatokból.
Kifogytunk a tartalékokból
és kifogytunk az álmaikból.
- Egy álmod még maradt, és kövesd azt.
Csak annyit kérek,
hogy csukd be a szemed,
emlékezz,
és gyere vissza!
Vissza hozzám, szerelmem...
hogy újra együtt legyenek az álmaink...
Mi legyünk a saját álmunk.
- És hol találom azt az egy álmot?
Nekem nem maradt többem, csak üres éjszakám.
- Nincs se valóság, se álom, ezt te jól tudod.
Csak a kettő együtt létezik,
és onnan jön a kis csillag fénye,
onnan jön a hangom...
Kövesd és ott megtalálsz...

Tégla még mindig a kezembe,
de most inkább az ablakon kidobom.
A világ másik végén vagyunk,
itt kárt ugyse tesz senkiben.
De legalább kevesebbet kell cipelni a következő halálosan nehéz úton.
Talán ez a pici segit,
hogy innen kijussunk,
bele ne pusztuljunk.

Az évek ismét homályba vesznek,
és újra száguldunk.
Most se tudjuk, honnan jöttünk és hova tartunk.
De most egy helyben vagyunk, úgy száguldunk.
És ha az emlék el is vékonyodott,
az érzés ugyan úgy erős
és hang az éjszakában még mindig megvan.
De most nem hivogat szomorú emlékekkel,
hanem vidám melegséggel kacag
és leng körülöttem...

Ismét sötét van, és száguldanak a fehér csíkok velem szembe.
De most vannak csillagok.
Milliárdok, tehát milliárd apró lámpa,
mit lehet követni a milliárd úton.
Van célunk
A társak hátul megint alszanak
A levegő pedig tiszta. A sajtot kidobtuk valahol...