Már egy csillag sincs az égen.
Idelent a kemény talaj mentén csak a fagy az, ami körül ölel állatott és embert. Valahol fent, túl molekulák sokaságán, túl azon, hol az atmoszfére véget ér majd kis csopot ûrállomásban végzi ismeretlen kisérletét, túl mindezen ott ragyog a Hold. Bár nem sajtból van, mégis likacsos, és selytelmesen mosolyog le ránk több milliárdos emékeivel, melyek krátereket alkotnak a felszínen.

De most nem látni sem csillagot, sem Hold Apót, ki mostanra jócskán meghízott. Nincs nyoma egyiküknek sem, eltakarja őket a felhőzetek hegye. És bár míg mi így a földhöz fagyva, teljesen földhöz ragadva, felefele bámulunk, nem tudjuk és nem is sejtjük, hogy fejünk felett beindult a láncreakció.
Kicsi atomok milliói kezdnek táncba szinte parancs szóra, pedig más sem történt, csak a levegő lejebb hült kilenc fokkal. De az atomok máris párokba rendeződnek, úgy pörögnek, majd egyszercsak hirtelen felnevet egy vidám hópehely:
- Megszülettem!
Örömében nagyot lélegzik, majd kitárja kristály rácsait. Felkapja őt a levegő és messze suhannak, mígnem a gravitáció a pelyhet elcsábítja. Kiváncsian indul lefele a hópehely az égből, hogy találkozzon élete szerelmével és földdel legyen egyenlő.
Odalent belezuhant a szerelembe, majd belibben a föld ölibe. Ottan a vidám kicsi hópehely társaival ellepnek fût, fát, virágot, hogy így hozzanak fehér mókát az egész világon. Játsznak ők széllel, a jéggel és az emberekkel, közben egyre jobban beterítik a földet.