Felhőkben születtünk

Felhőkben születtünk.
Ősapáink a ciklonok, ősanyáink a napfényes délutánok. Mi pedig itt lebegünk az űr és a föld között féluton. Itt keletkeztünk a gomolygó ködben. Itt növesztettük fehér kristályainkat. Megszülettünk és mindjárt felkapott minket a szél. Nem vitt még messzire, csak összehozott a tesvéreinkkel. Így együtt lettünk, együtt játszottunk, súlytalan testünkkel lebegtünk a világok felett. Nem volt bánatunk, nem volt más akaratunk, csak kergetni egymást a szél hátán. És álmunk is csak egy volt: a valóság. Ami lent volt valahol, amit innen el nem érhettünk. Így teltek a vidám évszázadok.

Egyszer a felhőnk, melyben laktunk, egy város felé ért. Mi nem láttuk fentről, odalent mi történik. Ahhoz minden túl apró volt. Csak távoli hírekből sejtettük, hogy mik azok az emberek, de azt már nem értettük, mit tesznek meg minden nap.
Ekkor volt az, hogy megszólalt egy hang: Itt az idő! Felnöttetek a kalandra. Indulás! Le senki sem maradhat!
Kristályunkat kinyújta belekapaszkodtunk abba, amit úgy hívnak: gravitáció. Egy erős rántást éreztünk, és már szágoldottunk is lefele. Vidáman vágtunk bele a végtelenbe. Odalent az álmunk van, ami majd teljesül. A levegőben selymesen lebegtünk, mi mégis úgy éreztük, ez már a száguldás. A szelek szárnyához szoktunk, nem a gravitációhoz.

Itt minden új volt. Mégis élveztük. Kacagva kerülgettük testvéreinket. Forogva, pörögve, hogyha egymáshoz hozzáértünk. Itt a nagy kaland és célpont a Föld. Ott várnak minket. Ki mérgesen, ki csak morcosan, de sokan mégis vidáman. Várják, hogy betöltsük sorsunkat, és mi új játékba kezdjünk. Legyünk golyó vagy hóember formájuak. De elötte a célunk, hogy beborítsuk a világot. És te meglásd féltett kristályainkat, észre vedd azt az apró csodát, mely elötted hever bármerre is jársz, és körbevesz.