Egyszer volt, hol nem volt, es ki tudja merre volt, de egyszercsak ott volt a sivatag közepen egy homok szemcse.
Vagyis nem annyira egyszer csak, mert még jól emlékezett az elmúlt néhány évmilliárdra. Abból az útobbi 60 nem tartozott a legizgalmasabbak köze. Csak ült itt a társaival együtt a néma csendben, mint aki vár valamire.
Bezzeg elötte....

Még élesen el az emlékeiben az a hatalmas villanás, amire azota is „születés" néven gondol. Régen volt, es nagyon izgalmasnak tünt. De aztán hirtelen véget ért a villanás, és kiürült a tér. Sokaig úgy gondolta hogy csak a szeme káprázik a villanástól, de aztán be kellett látnia, hogy tényleg csillagokat lát. És nem csak csillagokat! Ott volt és látta, mikor az első galaxisok kialakultak lassú monoton mozgásukkal. Látta, amint halvány pislákolással megindult a gyertya
lángja. Látta, ahogy az aprócska gyertyaláng fellobban, és hatalmas izzó gömbként megkezdi életét egy csillag.
És ott keringet körülötte, amikor becsapodott egy kék bolygóba...

De azota?
Néha arra kúszott valami fura soklábú rejtélyes állatka. Uszkált körülötte sokféle uszonyokkal telerakott halacska. Majd kiemelkedett a fényre, Napnak fényére, hogy körbe nézzen. Látta ahogy futnak körülötte a hatalmas dinoszauruszok, de végül minden elcsendesült.

És így volt az hosszú ideig. Csend volt mindenfele. Bár hozza hasonlo társak milliárdjai vették körbe, de mind a sajat magányába merülve élvezte a nyugalmat beleolvadva a változattlanságba..

Tálan minden így is törtent volna a világnak utolsó másodpercéig, ha egy homokszem mindezt meg nem unja. És bár nincs se szeme, se lába vagy keze, mégis tudta, hogyan nézzen körbe, hogyan induljon vándorútra.
Hivta a szelet, melynek hangja éppen egy távoli szerelmes üzenetet vitt egy ismeretlentől egy masik ismeretlen szívéhez, és kerte, hogy vigye el, vigye el bárhova, a messzeségbe, csak el innen.

Felkapta a szél, és magával vitte a homok szemet, hogy együtt járják be a világot, együtt fedezzék fel az ismeretlen....

Szállt a homokszem az éjszakában. Körülötte selymes sutogással sűvített a szél. Benne ismerös, de mégis rég elfeldett hangok szálltak, melyek körbe jártak, néha játszottak vele, de aztán suhantak tovább.
Így bucskázott a setét éjszakában a homokszem, mely végig nézte az univerzumot a kezdetektől, lent feküdt a tengerek mélyek, mikor még csak tenger létezett a Földön, majd, amikor a dinoszauruszok is elhagytak a világot, sok millio társával együtt, de mégis egyedül várakozott a sivatag legmélyén....

Az éj sötet volt, nem volt benne más, mint csak a szél, és néhány szem homok, ki kalandra várt. Míg egyszercsak megjelent egy jel, egy villanás, ami előre kacsintott jelezve, hogy itt lesz ő is mindjart.
És nem telt bele sok pillanat a fény után megjelent a hang. Hatalmas dörrenes adta kezdetét annak, hogy immár itt van a vihar. Az esőcseppek között repült tovább a homokszem amerre a szél fújta. Új játszotársai lettek, majd tüntek el gyorsan tova. Új világ vol ez annak, ki évmilliókat a homok alatt töltött és nem mozdult sehova.

De bármíly hosszú is a sivatagi zivatar, bármíly végtelennek tűnjön a sok csepp, mi a levegőben kering ami végűl a rég elfeledett folyómedreket újra megtölti, ez is végetért egyszer, és újra kisütött a Nap.
De a szél nem állt meg, és sodorta a néhany kosza homokszemet tova.

Felhők között halad az apróság és onnan nézte a tájat. Hátra nézett, ahonnan jött, de nem látott mást, csak a végtelenbe elnyúló homokdünéket. De még így is amit látott szemkapráztató volt. Ahogy egyre emelkedett feljebb és feljebb majd eltünt a felhőkbe. Messze a távolban meglátta a Napot, ahogy sütött vizszintesen vele szemben két felhőréteg között. És ahogy a Nap lemenőben narancssárgán festette be a felhőket. Majd egyszercsak, lefelé nézve, meglátott egy rajzot a homokban. Olyan rajzot, mely nem látszik sehonnan, csak hatezer méter magasaban.
Így repült a homszem míg leszállt az éjszaka és újra felkellt a nap.

Ahogy a világosban újra látható lett minden, észre vette a homokszem, hogy megváltozott a táj körülötte. Messze keletre hegyek jöttek létre, melyek között süt át a felkelő Nap. De ott elől, északra, melyre sodorja a szél tova, az a szél, aki a hangokat is itt viszi magával selytelmes sutogással, ott elöl látszik egy kacskaringos vonal, a túloldala pedig olyan kék, amit a homokszem nem látott évmilliók óta.
Ott kezdődik a tenger, olyan mint a régi poros emlékekben.

De mégse! Nemcsak hogy kékebb, mint valaha, de akik kőröznek mind furcsább lenyek, mint amit utoljára látott. Ezek nem dinoszauruszok, hanem sirályok...

Még fent járt a homokszem a felhőkkel együtt, de érezte, hogy a szél, mi eddigis csábító hangokat hordozott, lefele kezdi vinni. Itt a tenger mellett a levegő helyet cserél azzal, ki eddig lent volt, majd ő lesz az, ki fent lesz. Megtelnve vízzel és sóval, minek messze viszi a szagát. És persze a levegő megtelt sirályokkal.
Sirályokkal. A homokszemnek leesett volna az álla és nagyot csobban a tengerben, ha lett volna álla, annyira elámúlt a látványon. Mikor még utoljára volt a felszínen, a dinoszauruszok tomboltak a Földön. Azóta elmerült a homok mélységeiben, miközben kezdte elfelejteni, a napfényt, és miért is került erre a világra...

De utolsó pillanatban kimászot a feledésből, felszállt a szelek hátára, és itt repül ő, ahol a sirályok.

Eljutott oda, hol a levegő erőteljesen megindult lefele, így az elfeledett homokszem felült a hullámvasútra.

Hosszú merülés után ott lebegett a homokszem a hullámok magasságában. Körülötte fodrozódott a víz. Érezte a darabka homok, hogyha egy ilyen elkapja, akkor az a mélybe húzza.
De mit számít a mélység olyas valakinek, akinek van türelme kivárni, amíg újra felszínre kerül? De még... A szemcse most hagyhatta magát. Megízlelte az új világ szagát, érezte a levegő új illatát. Most nem lehet, most nem veszhet el, nem mehet le a setét mélységbe, hogy ott várja meg a következő kor hajnalát.
Így inkább kerülgette a hullámokat, közben félt, ki sose félt még, hogy valamelyik elkapja és nem tudja meg, milyen csodát rejt most a világ.
Ez már nem olyan játék volt, mint mikor az esőcseppek között száguldott. Itt ha nem is az élet a tét, egy új világ megismerése az, ami veszélyben forgott.

Hosszú küzdelem után végre szárazföldet látott. De milyen ez a part? Nem olyan, mint amit eddig látott. Hiszen... igen, ott füst száll fel egy dombról. Megragadta a homokszem a széláramlatott hogy elsurranjon megnézni közelebbről azt, amit a távolból látott.
Hmm.. de hisz ez.. igen. Ez olyan, amit ismer. Azt hitte, rég elfeledte, egy vulkán az, ami itt van elötte. Ezer és millió éve már, mikor a lávában hancurozott, mielött a dinókkal a sivatagba jutott.
Vidáman vágott neki a már ismert jelenségnek, bár a cél most ne a kráter volt, hanem minden ami ott van körülötte. De tudta, hogy a vulkánnán nem kell félnie a hullámoktól, mik elrabolják ebből az évmillióból.

És akkor, a vulkántól nem túl messze, valami egészen furcsát látott. Furcsábbat, mint a sirályt, a repülő madart. Itt kis fabódékból füst szállt, mint a vulkánból, és mellette furcsa lények, miknek a neve: emberek

Közéjük reppent, hogy jobban megnézze őket.

Volt ebben a faluban egy lány, kinek a származása a homályba veszett. Senki se tudta honnan és mikor jött, de egyszercsak itt volt mindenki között. Most ő lépett ki a házból, mert várt egy üzenetet, mit a szél hozott. Régóta volt a szél a barátja, és rajta keresztül üzent távoli is közeli ismerősöknek. Így most is kint állt a ház elött, mint oly sokszor, ahogy érezte a szél közeledtét. De most a szél nem olyan volt, mint szokott, most valakit hozott.
- Nocsak, hát már te is? - kérdezett bele a levegőbe, jól tudva, kinek szól a kérdés.
- Én? Nézett furcsán a homokszem. - Te ismersz engem?
- Hát persze. Hiszen egykor én is homokszem voltam egy hegy tetején, elötte pedig együtt keringtünk a Hold körül, mikor az keletkezett.
- Tényleg, már emlékszem, de mi történt veled?
- Ez egy hosszú történet és rád még oly hosszú utazás vár. Elég legyen annyi, hogy majd te is megismered, ha nekivágtál a világnak. Egyszer te is találsz valakit, ki lesz az örök társad, kiért feladod a halhattlan világodat, mint én tettem nem olyan régen, mégis azóta elteltek az évszázatok. De most mennj, mert várnak rád a még addig kalandok, és rám is...

Így engedte útnak a homokszemet, ki most már tudta, mi helye a világban, ebben az évszázadban....