|
|
Tüzesen süt le a nyári nap sugara, de most nem Kukorica Jancsi buksijára, hogy megperzselje a feje búbját elhitettve vele, hogy ez a szerelem tűze. Pedig az a szívében égett... De ez most nem az a hely, és nem az az idő. Itt látszólag pusztaság van, ahol a dimbes és dombosokat beborítja a zöld fűszőnyeg. És néhol egy-két fa áldogált, mint aki a buszra vár, de az szerencsére erre nem jár soha. A táj nem átlagos. Ha egy festő erre járna, biztos megállnak, és itt tölteni az elkövetkező perceket, órákat és napokat. Bármely művész - festő, rajz vagy fotó - szomorú lenne, ha tudná mi az, amit nem lát. De a legszomorúbb az, hogy nem is tudja mi az, amit csak te és én, de senki más soha meg nem lát. De mi itt vagyunk gondolatban egy seholsemvolt mezőn, hogy megnézzük azt az egy szem vízmolekulát, mely éppen most kell fel álmosan. Bambán néz körbe a zöld fűszál tetején. Nézünk mi is, vajon mit lát, de amit érzékelünk az nem más, mint a forróság, amint a nap tűző sugaraival csiklandozza végig a talajt. Vissza pillantva újonnan megismert molekulánkra már találjuk sehol. Nem látjuk, mert ő már magasan jár, mert elfogadta a természet akaratát. Ahogy egyre forróbb lett minden, úgy indult be a természet nedves kereke. A vízmolekula így kezdett emelkedni felfele ahogy a meleg légáramlatok vitték a hátukon. Ahogy halad az ég tiszta kékje belsejébe, látja, ahogy hasonló társait is viszi a levegő. Átbukfencezik hozzájuk, hiszen mit számit két hidrogénnek és egy oxigénnek a világ többi törvénye, mikor nekik az a fontos, hogy együtt legyenek. A levegő forrósága pedig viszi őket tovább... felfele. A molekulák végül egymásra találnak, csoportba szerveződnek, és így járják különös táncukat. De most már nem haladnak tovább felfele. Elérték az a magasságott, amit ők talán úgy hívnak: táncparket. Mi ennél durvább szót használunk: kicsapódási pont, felhőalap, vagy bármi hasonló. De nekik nem számít mi hogy hangzik az emberek nyelvén, nekik az a fontos, hogy most már sokan vannak. Szerelmi táncuk végül egyesül, belőle vidám kacagással egy szemmel látható folt születik, göbölyödik. Innen, lentről nézve csak egy távoli pont a frissen keletkezett kicsi világ. Viszont amit mi már látunk, hogy az apróság mellett miliárd az, aki hasonlóan fehér pontként most kezdte meg a furcsa keringőjét. Alulról nézve a foltok halma csak egy hatalmas fehér paca, de oldalról nézve már olyan gyapjas, ami szinte béget. Most a festő igazán morcos lenne, ha tudná, miről marad le. Az ég immár olyan élénken sötétes kék, mit emberi - és macska - szem éppenhogy elbír. Elötte a fehér kontrasztos felhőkkel, alatta a zöld mezővel. A magasban véget ért valami, így elkezdődhet a másik valami. Mi sose tudjuk meg, pontosan melyik is mi. Megszólal az égi dob, mire a játékos kis pontok sokasága dönt úgy, ideje megnézznük, mit jelent az, hogy gravitáció. Megindulnak nevetve lefele, hogy évezzék, mint sűvít melettük a szél. Némelyik még sikolt is örömében, ahogy száguld a zöld mindenség fele. Most már nincs megoldás, csak a végén a becsapódás, mellyel éltető nedved adnak valamely élőlénynek. De mit számit midez egy olyan molekulának, mely azóta van itt, hogy keletkezett a világ? Pörögve, mosolyogva száguldanak alá, egymást kergetve versenyeznek, kié lesz az almafa, kié a rózsa, ki az, aki a csalánt fogja megitatni. Így szálltak alá ismét azok, kik örökké a levegőben játszanak. Mi pedig itt állunk és figyeljük a következ? villámlást. Ami elöttünk ért földet az az első esőcsepp. Ami utana jön. Ki tudja? Talán... talán az tényleg az összes.. talán utána az özönvíz közeleg. A táj, mit leírtam, csak egy helyen létezik. Nincs róla kép, és nem is lesz soha. De a világon sok pont van még, hol zöld és a kék találkozhat. |
 |
 |
