Teljes sötétség vett körbe.
Semmit sem láttam, se közel, se távol.
Nem hallottam semmit sem, nem ízleltem semmit, nem szagoltam semmit, és nem is éreztem semmit.
Csak lebegtem a semmi kellős közepén.
Nem tudom, meddig tartott az egész. Talán néhány másodpercig, talán évszázadokig. Az idő elveszett ebben a világban.
Egyszer csak mégis valami megváltozott.
A felfoghatatlan távolban egy apró fényt láttam.
De az is lehet, hogy csak képzeltem az egészet.
Mégis. A fény egyre erősödött Mintha a nap kelne fel!
A feketeség helyét átvette a szürkeség. Majd lassan, fokozatosan megjelentek a színek.
Minden olyan különös lett! Körülöttem valamik úszkáltak. Azt hiszem, buborékok voltak.
Úgy éreztem, mintha… mintha…
Mintha egy végtelen óceánban úsznék!
De miért sötétlila minden? Hol vannak a többi színek?
Ekkor figyeltem fel a hangokra. Nagyon messze egy férfi magyarázott valamit. Nem tudtam kivenni, mit mondott, mintha tompán, a víz alól hallanám.
Ismertem ezt az embert! Éveken keresztül hallgattam őt, de most mégse tudtam hova tenni. Ahogy az emlékeim között kutattam rájöttem, hogy teljesen üres a fejem. A múltam éppen olyan végtelenül üres, mint az óceán körülöttem.
Ettől úgy éreztem magamat, mintha nem is léteznék!
Nagyon megijedtem. Elkapott a pánik!
A szívem úgy vert, hogy majd kiugrott. A víz alatt voltam. Fuldokoltam! Ki akartam jutni, amilyen gyorsan csak tudtam. Egyre jobban kapálóztam.
A hang tovább folytatta a közönyös beszédét, nem is érdekelte, hogy a közelében milyen reménytelen küzdelmet folytatok.
A kétségbeesésem egyre csak nőtt! Úgy éreztem, hogy a hang az egyetlen dolog, ami valóságos ebben a szürreális és sötétlila világban.
Elkezdtem felé úszni. Olyan gyorsan, ahogy csak tudtam. Utolsó erőmmel kinyújtottam a kezem, és az egész kipukkadt, mint egy buborék.
Kinyitottam a szememet, és egy szerény tárgyalóban találtam magam.
