Nem akartam magamnak bevallani, de teljesen felzaklatott az egész. Nem bírtam kiverni a fejemből.
Csak egy álom volt! Egy rohadt hülye álom! Ugye csak egy álom volt? – győzködtem magamat, miközben erőteljes léptekkel haladtam tovább a buszmegálló felé.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, mikor haladtam el a park határát jelölő utolsó fa mellett. Én csak mentem tovább.
A nagy lendületemet csak a gyalogos lámpa fékezte meg, ami most is akkor váltott pirosra, amikor odaértem.
Francba! Majdnem leléptem az útra! – kiáltottam magamban. Nem sokon múlott, hogy a tilosban menjek át!
Elnéztem balra, majd jobbra, és ismét balra. De ezúttal sem jött autó se közel, se távol.
A szokásostól sokkal idegesebben várakoztam. Szerettem volna már végre a megállóban lenni, felszállni a buszra, és hazamenni. Otthon kipihenem magam, és elfelejtem az egészet. Örökre.
Amint zöld lett a lámpa, azonnal mentem tovább. Lépteim automatikusan a szokásos helyemre, a megálló végére vittek.
De ahogy a betonlap felé közeledtem, a tudatalattimban valami egyre hangosabban kezdett dörömbölni. A végén már kalapáccsal verte volna az ajtót, és félő volt, hogy az egész fejemet rám borítja.
Megálltam.
Mi van, ha tényleg van valami alapja ennek az álomnak? – kérdeztem magamtól. – Csak egy ici-pici alapja? Mi van, ha ez egy figyelmeztetés volt? Hallottam már megérzésekről. Ez is az lett volna?
Végül is, mit veszíthetek?
Megváltoztattam az utamat, és inkább a nagy fa alá mentem, ahol a többi ember is ácsorgott.
Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem az időt. Még kilenc percem maradt a busz érkezéséig.
Erős volt a kísértés, hogy elindítsam a kedvenc játékomat, és tovább kardozzak a zöld szmötyikkel. De inkább erőnek erejével visszatuszkoltam a mobilomat a zsebembe. Még be is cipzároztam, hogy véletlenül se vegyem elő.
Kevesebb, mint tíz perc! Ennyit kibírok! Fontosabb, hogy lássam, tényleg mi történik.
Ott álltam és vártam. Az eső egyenletesen kopogott a fa levelein, és éreztem a nedves fű illatát. Kezdtem kissé lenyugodni.
Elnéztem balra, ahonnan jöttem. A lámpa mintha tudta volna, hogy őt figyelem, mindjárt pirosra váltott. Ezért inkább más irányba nézelődtem.
Érdekes.
Kevés kivételtől eltekintve éveken keresztül ebben az időben jártam haza. Szinte percre pontosan érkeztem a megállóba – mint egy óra mutatója, ami újra és újra ugyanarra a pontra tér vissza.
De még soha egyszer sem jutott eszembe, hogy igazán körbenézzek.
Bár ahogyan már korábban írtam, egy lukas sajtban is több érdekességet lehet találni, mint ebben a megállóban: egy darab beton és a közelben egy fa, ami alatt éppen állok. Több másik emberrel együtt.
Még sosem láttam őket korábban.
Mármint valószínűleg hozzám hasonlóan ők is mindennap ezzel a busszal jártak. És valahogy homályosan a tudatomban is volt, hogy nem egyedül utazok haza. De még sose jutott eszembe, hogy megnézzem az úti társaimat.
Egyikük egy lány volt, hozzám hasonló dolgozó kinézetű kezében esernyővel és könyvvel. Mellette állt egy öreg néni, aki pont úgy nézett ki, mintha egy óvodás tankönyvből lépett volna elő: göndör szürke haj, nagy kerek szemüveg, mosolygós fej, görbe bot, és egy ruha még a múlt századból.
Még két egyetemista korú srác tartózkodott a fa alatt, akik mintha a fizikáról vitatkoztak volna. És egy anyuka is velünk volt, mellette egy kislánnyal, aki lila virágokat tartott a kezében. Nagy szemekkel nézett rám.
Vajon mit láthatott? Gyorsan rápillantottam a nadrágomra, kabátomra. Na igen, sáros voltam. Nem is kicsit.
Elővettem egy zsebkendőt, hátha sikerül legalább egy részét letakarítanom.
Hirtelen egy éles csikorgást hallottam. Megfordultam, és láttam, ahogy a busz megjelenik a domb tetején.
Olyan nagy sebességgel érkezett, hogy kanyarodás közben néhány bokrot elsodort. Úgy tűnt, hogy teljesen lemegy az útról, de a sofőrnek az utolsó pillanatban valahogy mégis sikerült az aszfalton tartania a járművet. Viszont még mindig túl gyorsan haladt ahhoz, hogy meg tudjon állni a lejtőn.
A busz iszonyú gyorsan közeledett a megálló felé! Pontosabban a megállót jelző betondarab vége felé.
A félelemtől teljesen leblokkoltam. Még pislogni sem tudtam.
Így néztem végig, ahogy a busz csikorgó fékekkel áthajt azon a helyen, ahol én minden este állni szoktam.
Készül a folytatás
