– … eladása növekedett. És a kimutatás szerint a CTX-ek eladása is jól haladt, bár az év vége felé egy kisebb visszaesés tapasztalható. Mindeközben a kiegészítők értékesítésében egész évben stagnáltunk. Csak azért értük el a korábbi évek számait, mert az ünnepekben sokat adtunk el. Összességében nem teljesítettünk jobban, mint az előző évben. Jövőre pedig újabb emelkedést prognosztizálnak, hivatkozva a lítium iránti egyre növekvő keresletre. Éppen ezért…
Kettőt pislogtam.
A cégben voltam. Az asztalnál ültem a kollégáimmal miközben az év végi értékelés zajlott. Éppen a főnököm olvasta az elemzéseket a laptopjáról.
Ha már mind így együtt voltunk, akár be is mutathatom a csapatunkat!
Velem szemben a cég vezére foglalta a széket. Az ötvenöt éves férfi az átlagosnál kissé több magassággal büszkélkedhetett. Viszont az átlagosnál jóval kevesebb hajjal rendelkezett. Ezzel nem büszkélkedett, hanem megpróbálta elrejteni különböző fejfedőkkel.
Imádta a fejfedőket! A szobája tele volt a világ különböző tájairól összegyűjtött ruhadarabokkal: a baseball sapkák és klasszikus kalapok mellett még egy sombrerót is lehetett találni!
De legjobban azokat szerette, amilyenek a sikeres üzletemberek hordtak. Nemrég vérre menően alkudozott egy olyan sapkáért, ami valamikor egy híres ausztrál nagyvállalat igazgatója fejét díszítette. Rendkívül büszke volt a szerzeményére. Még egy hitelesítő okiratot is kapott hozzá, ami az eredetiségét igazolja.
Ez a szenvedélye nemcsak egy egyszerű hobbi volt! A főnököm azt a célt tűzte ki, hogy a cégét minél magasabb szintre emelje. Lehetőleg a világ legjobbjai közé. Az se baj, ha bekerül az első három hely valamelyikére.
Ennek érdekében pedig folyamatosan figyelte a sikeres üzletemberek legapróbb mozdulatait is. Eltanulta a beszéd stílusaikat, a mimikájukat, a szemmozgásukat, de még az öltözködésüket is. Köztük természetesen a sapkákat és kalapokat.
Egy-egy híresebb jelmondatot a falra is kiragasztott, hogy mi is lássuk.
Folyamatosan járt online tréningekre, ahol a sikeres vezetés titkait tanulta, és azt, hogyan motiváljon minket, a dolgozókat. Hiszen mindannyian egy csónakban evezünk, a siker közös érdekünk.
Erre emlékeztetett a bejárattal szembeni felirat is:
Még többet, még hatékonyabban! Meg tudjátok csinálni!
– Nem értek egyet az 5%-os emeléssel. Írtam egy rövid kalkulációs programot, ami szerint ebben az esetben 2.6%-os vevői visszaesésre számíthatunk. Ha viszont csak 4,6%-al növeljük az árakat, még mindig a világpiaci emelkedés alatt maradhatunk, és a vámok és adók növekedésével együtt is még nyereségesek maradunk. Viszont ebben az esetben a vevői visszaesés már csak 0.03% lesz ami már vállalható veszteség. Éppen ezért én….
Egy fiatal srác szólt közbe, aki már azelőtt a választ részletezte, hogy a főnök fejében a kérdés megfogalmazódott volna. Ez az ember mindenki előtt legalább két lépéssel járt!
Miklós fiatal és energikus volt. Szőke haja kissé rendezetlenül állt, mintha azok Is a gondolataival együtt mozognának. Egy fekete kerek szemüveget hordott, amit izgatottságában mindig babrált.
Nem különösebben törődött az öltözetével. Általában egyszerű pólót és egy farmert hordott. De volt egy minimalista zakója, amit külön az értekezletekre húzott fel.
Ő mindannyiunknál magasabb volt, de nemcsak fizikailag nézett le ránk. Szerette a tudását mutogatni. Miközben beszélt, egy kézzel már a következő elemzéshez írta a programokat.
Az eredményt mindjárt át is küldte a kivetítőre, ahol különféle grafikonokat és diagramokat láthattunk.
Sajnos én, mint egyszerű halandó, mindebből nem sokat értettem. Pedig Miklós direkt az én kedvemért ki is színezte őket. De én csak hullámos vonalakat és színes tortákat láttam benne. Mintha egy szülinapi bulit tervezetét láttam volna.
Miklós volt a legjobb kódoló, akit csak ismertem. Mindent tudott a számítógépes és a mobil programokról. Olyan trükköket és titkokat is, amikről talán még a készüléket készítők is sem tudtak.
Az ügyfelek azonban nem értékelték a tudását. Ők olyan banális problémákkal keresték fel, mint az elfelejtett wifi-jelszó vagy a kikapcsolt Bluetooth. Ilyeneket még én is meg tudnék oldani!
Ezért is kedvelte a hó végi értekezleteket, mert végre meg tudta mutatni a tehetségét. Olyankor volt az elemében!
Mellette a tökéletes ellentéte, Tamás ült. Rajta semmiféle érzelem nem látszott, csak mereven bámulta a tapéta mintázatát.
A harmincéves srác a cégünk bütykölő mestere volt. Bármit meg tudott javítani, legyen az elektromos, vagy mechanikus hiba. De még azokat a dolgokat is megjavítottam, amik még el sem romlottak.
A szerelések végén egy kis papírzacskót is adott az ügyfeleknek. Benne olyan alkatrészeket voltak, amik Tamás szerint csak zavarták a készüléket a rendes működésben.
Az emberek néha később panaszkodtak, hogy a telefonjuk furcsán kezdett működni. Volt, akinek a készüléke egy kínai műholdra kapcsolódott, másnak a családi fényképei között titkos katonai bázisok fotói jelentek meg. Egy öreg néninek pedig a macskája nyávogását fordította le egy korábban sosemlátott program.
A kolléga ilyenkor mindig megvonta a vállát, és azt mondta, hogy ő csak a hibákat javította. Kérdezzék azt, aki a mobilt készítette.
Tamással nem volt egyszerű beszélgetni. Őt nem igazán érdekelték az emberek, mert azokat nem lehet csavarhúzóval megjavítani. Inkább a kütyüket bütykölte. Mindig épített valamit. De ha nem volt éppen a kezében semmi, akkor a gondolataiba merült és ott barkácsolt. Éppen úgy, mint ott a tárgyaláson is. Olyankor csak mereven nézett maga elé, mellett pedig akár harmadik világháború is folyhatott. Ha valaki, ő biztosan nem avatkozik bele az emberek dolgaiba!
A csoki volt az egyetlen dolog, ami jelezte, hogy ő is biológiai lény, és azzal lehetett Tamással kapcsolatba lépni. Nem titkolta, hogy nem tud ellenállni ennek az édességnek. A csokipapírok jelezték merre járt.
Kerek fejét egy szögletes szemüveggel ellensúlyozta. A szerteszét álló fekete haja mellé mindig rózsaszín hawaii-I típusú inget húzott.
Egyszer rákérdeztem, hogy miért kedveli ezt a nyári ruhát annyira, hogy még télen is abban jár dolgozni. Azt mondta, hogy egy régi dinós filmben látta, és szerinte vicces volt.
Tehát így ültünk ott négyen a tárgyalóban: a főnököm, Miklós, Tamás és én.
Állj! Állj! Állj!
Én meg hogy kerültem oda?
Néhány perccel ezelőtt még egy busz alatt feküdtem amint egy apró horpadással néztem farkasszemet.
Most pedig az irodában ültem ahol az év végi elemzést hallgattam.
Senki sem figyelt rám, így feltűnésmentesen áttapogattam magamat.
Mindent rendben találtam. Sehol egy törött csont, vagy legalább egy aprócska vérfolt nem volt.
Minden rendben volt. Se egy törött csontot, se legalább egy vérfoltot nem találtam. Szerintem ennek nem így kell történnie. Amikor az embert elüti egy busz, annak nyoma kellene, hogy maradjon. Persze nem nevezném magamat a szakértőjének. Nekem ez volt az első alkalom.
Emlékeztem a fájdalomra, arra a pillanatra, amikor a csontjaim reccsentek. Ha becsuktam a szemem, még mindig láttam magam előtt a véres ruháimat. És most mégis, ott ültem a szokott széken a tárgyalóban, és hallgattam a főnököm monoton érvelését, mintha semmi sem történt volna.
Még néhányszor becsuktam, majd kinyitottam a szememet, hátha történik valami. De semmi sem változott. Csak Miklós küldött át egy újabb diagramot a kivetítőre.
Pislogás közben éreztem, hogy eluralkodik rajtam a fáradság. Hiszen rengeteget dolgoztunk, nagyon kimerítő hét állt mögöttem. Nem igazán vágytam arra, hogy a főnök és Miklós elemzéseit hallgassam.
Ezeken a megbeszéléseken egyébként is teljesen kívülállónak éreztem magamat. Bármennyire is próbáltam részt venni az ötletelésekben, csak nagy ritkán tudtam valami hasznosat is mondani. Legtöbbször inkább hallgattam mert nem értettem semmit.
És igen. Sokszor éreztem azt, hogy ott helyben elalszom. Féltem is, hogy egyszer túl hosszan fogok pislogni, majd ott helyben ráborulok az asztalra. Esetleg még horkolok is!
Azért az roppant kínos lenne!
Úgy tűnik, hogy ez most bekövetkezett. Annyira fáradt voltam, hogy elszundítottam és lélekben már hazafele gyalogoltam.
Mennyire abszurd már elképzelni, hogy elüt egy busz! Bár igazából nem is ez volt a legfurább dolog, ami valaha az eszembe jutott – egyszer még a szomszéd göndör hajú lány is randira hívott álmaimban. Persze, mintha ilyesmi velem valaha is megtörténne.
A jelek szerint senki sem vette észre, hogy elszundítottam. Talán nem is tartott túl sokáig, csak néhány percig.
Felnéztem a tárgyaló falán lévő órára. Pontosan hatot mutatott.
Vagyis nem sok mindenről maradtam le. Még a beszélés elején vagyunk. Hamarosan jön a szokásos kávés rész!
– A következő dolog, amiről beszélnünk kell, az a kávézás – kezdett bele a főnököm egy újabb témakörbe. – Tudniuk kell, hogy a kávé nemcsak pénzbe, de időbe is kerül. Ami szintén pénz. Tehát kedves kollégák! Ha kávéznak, az a cégnek duplán pénzbe kerül. Ezért jól gondolják végig, hogy tényleg szükséges maguknak…
Ó igen! A rejtély, amit sosem oldunk meg: Hova tűnik a kávé, ha mindenki állítja, hogy ő bizony nem ivott egy kortyot sem?
A főnök alaposan meggondolja, mire költse a cég nehezen megszerzett pénzét. A kávé nem tartozott a legfontosabb dolgok közé. A kávészünet pedig egyenesen az értékes idő kidobásának számított!
Ezt nagyon jól tudtuk, mert minden alkalommal újra végighallgattuk.
Miklós kizárt, hogy kávézna! Tamás sem az a fajta. Én sem szeretem. Ennek ellenére a kávé rejtélyes módon és gyorsan fogyott.
Így kedves főnökünk kénytelen megint elmondani a szokásos érveit a fekete leves ellen.
Ó jaj! Sóhajtottam. Túl sok idő volt még a végéig. Nekem pedig ébren kellett maradnom!
