Verzió: 1.0
Számtalan érdekes és látványos hely van a világon. Az emberek képesek ezer kilométereket utazni, hegyeket mászni, tenger mélyére merülni, sivatagon vagy jégen átvágni, csak azért, hogy eljussanak valamelyik nevezetességhez.
Az én célom ennél sokkal egyszerűbb volt. Semmi különleges, amit bárki is megcsodálna. Leginkább azért, mert egy darab betonon kívül semmi más nem jelezte, hogy ott busz szokott megállni.
De amikor erre a betonlapra tettem a lábamat, mintha csak a Himalája legfelső sziklájára jutottam volna.
A napok óta tartó küzdelem végére értem! Nincs több feladatom. Nemsokára felszállok a buszra, aztán napokig ki se mozdulok otthonról! De talán az ágyamat sem fogom elhagyni.
Ahogy elképzeltem a jó meleg lakásomat és benne egy forró vízzel teli fürdőkádat, már nem is érdekel a kabátomat verdeső jéghideg eső.
Ezúttal is a megálló végén álltam, ugyanott, ahol mindig is szoktam. A busz utolsó ajtajánál általában kevesen szállnak fel, így biztosan tudtam, hogy elsőként jutok be, míg mindenki a jármű elején próbálkozik. Teljesen egyedül álltam az út szélén.
Elővettem a telefonomat, hogy megnézzem az időt. Csak kilenc percet kellet várnom, hogy magam mögött hagyjam ezt a helyet.
Úgy fordultam, hogy a kabátommal védeni tudjam a mobilomat az eső ellen. Majd elindítottam a zöld szmötyis játékot.
Már két hónapja nyúztam ezt a programot. Egy vicces karakterem volt, aki az óriási kardjával valami békaszerű zöld izék ellen küzdött. Közel jártam a végéhez, de az egyik óriási kövér szörnyet sehogy sem tudtam legyőzni. Hiába próbálkoztam vele napok óta, mindig az ellenfél nyert.
De talán majd pont ma!
Annyira belemerültem a játékba, hogy észre sem vettem az idő múlását.
Egyszer csak egy éles csikorgást hallottam. Felkaptam a fejem és láttam amint a domb tetején a buszom jelenik meg. A kanyarban próbált befordulni, de olyan nagy sebességgel érkezett, hogy fordulás közben elsodorta az út menti bokrokat. Az utolsó pillanatban mintha a sofőrnek mégis sikerült volna úrrá lennie az elszabadult gépezeten, és rátalált az útra. De azon a lejtőn képtelenség volt megállni! A busz még mindig túl gyorsan közeledett a megálló vége felé. Pontosan arra, ahol én álltam!
Döbbenten vettem észre, hogy a jármű fényszórói pont rám világítanak. Mintha célba vett volna!
Hirtelen lelassult számomra az idő.
Az érzékeim kiélesedtek. Minden részletet láttam, hallottam és éreztem.
Hallottam a szívem dobbanásainak mély lüktetését. Éreztem ahogy az esőcseppek végigfolynak az arcomon. Az orromban éreztem a kabátom átázott illatát. És azt is éreztem, hogy a szél a hajamat borzolja.
Lassítva láttam, ahogy a busz megállíthatatlanul tart felém. Már olyan közel volt, hogy tudtam venni a részleteket is, a sofőr rémült arcát, a feliratot a vezető felett, az ezüstszínű gepárdot a hűtőrácson. És láttam az indexet, ami még mindig villogott a rosszul sikerült kanyarodás után.
A busz motorja egy fenyegető vadállat morgásává alakult. Csikorogtak a fékek is, hosszan, mintha az idő maga is megpróbálná kihúzni ezt a rettenetes pillanatot.
Azt is éreztem, hogy a légáramlat szétfújja a kabátomat, majd a hideg és nedves fém a testemnek csapódik. Hallottam a ruhám szakadását, a csontjaim törését. És láttam, amint a telefonom elrepül a kezemből az esőfelhők felé.
Az utolsó pillanatban láttam egy apró horpadást az index mellett. Majd az idő visszatért a megszokott tempójába, és a sötétségbe zuhantam.
