Verzió: 1.0
Huszonhárom perccel a mindent felforgató események előtt egy rosszul kivilágított parkban gyalogoltam.
Teljes csend vett körül. Csak a bakancsom cuppogása hallatszott. És természetesen a hetek óta tartó erőteljes eső semmivel sem összetéveszthető zúgása.
A vízhatlan kabátomat szorosan magamra húztam, hogy védjen az időjárás elemei ellen. A hideg végül valahogy mégis bejutott, és zoknim is kezdett átnedvesedni.
De legalább a buszmegálló már nem volt messze!
Összeszedtem a maradék erőmet is, hogy mihamarabb elérjem. Ez viszont nem volt könnyű, ugyanis az elmúlt napok teljesen kimerítettek.
Közeledett a karácsony, amikor az emberek őrülten keresik a legjobb ajándékot a családjuknak, barátaiknak.
Csakhogy a napok vészesen fogytak, ahogyan az ötletek is. Végső kétségbeesett megoldásként mindenki a mi boltunkban kötött ki. Már nyitáskor hosszú sor kígyózott a bejárat előtt!
Egész nap megállás nélkül szolgáltuk ki a vevőket. Enni sem maradt időnk, csak néha-néha tudtunk egy kis csokit vagy valami más kalóriadús apróságot bevenni.
Az egész olyan volt, mintha mi lennénk egy ostromlott vár utolsó védői az utolsó bástya legtetején.
A percek, az órák, de végül már a napok is teljesen összefolytak. Csak onnan tudtam, hogy eljött a péntek, hogy amikor végre az utolsó vásárló is távozott, a főnök behívott mindenkit a tárgyalóba.
Ó, az a megbeszélés! Négy ember három órán keresztül bezárva a négy fal közé!
Ezt a főnökünk minden hónap végén megejtette, hogy átbeszéljük az elmúlt harminc napot, majd megtervezzük a következő harmincat. Így az év végén persze háromszázhatvanöt napot kellett kielemezni.
Csak arra emlékszem az egészből, hogy rettenetes kimerült voltam, alig bírtam ébren maradni!
Miközben a kietlen parkban gyalogoltam és a nap eseményein gondolkodtam, rájöttem, hogy nagyon is éhes vagyok. Egész nap nem ettem semmi tartalmasat. A főnök is csak néhány banánt adott a megbeszélésen.
Eredetileg azt terveztem, hogy miután kijutok ebből a végeérhetetlent jéghideg esőből, beülök egy kád forró vízbe, és két napig ki sem jövök onnan.
De inkább azon gondolkodtam, mit is egyek? Talán sültkrumplit dupla hamburgerrel? Vagy talán egy óriási pizzát? Esetleg mindjárt kettőt? Majd pedig…
Majd pedig… átestem egy kóbor kutyán.
– Ó, a fenébe! – kiáltottam fel ijedten. Majd megtapasztaltam azt, amit a fizika tanárom gravitációnak nevezett.
A sáros talaj gyors tempóban közeledett. És félő volt, hogy a pizzák helyett földet fogok enni.
Az utolsó pillanatban vagy az evolúciós reflexek kapcsoltak be, vagy csak pusztán szerencsém volt. A kezem előrelendült, és ezzel a mozdulattal a fejem megúszta a becsapódást. Csak a kezem, a lábam és a nadrágom lett sáros. Na meg a méltóságom veszett kárba, de ezt a sötétben úgyse látta senki.
– Kösz szépen! – mondtam mérgesen a kutyának. De ő emberszámba sem vett. Talált egy nálam érdekesebb fát. Odabattyogott, majd felemelte a hátsó lábát, és tett rá egy like-ot.
Utána eltűnt a bozótban.
Próbáltam valamennyire megtisztítani magamat, hogy ne úgy nézzek már ki, mint a szörny, ami most jött ki az erdőből. De nem sok sikerrel jártam.
– Mindegy – döntöttem – Majd az eső lemossa.
Inkább mentem tovább. Már csak néhány fa maradt, és kiértem a parkból. A közelben láttam a buszmegálló fényeit. Egyetlen úton kellett még keresztben átmenni és egy kicsit gyalogolni.
Csakhogy utamat állta egy gyalogos lámpa, ami mérges vörösen világított rám, kísérteties hangulatba borítva a környéket.
Éveken keresztül errefelé jártam haza, de még egyetlen autót, kamiont, biciklist, de még traktort sem láttam soha errefelé menni. Szerintem ezt a lámpát csak viccből tették ide.
De az anyukám mindig azt mondogatta, hogy a szabályok azért vannak, hogy betartsuk őket. És én így is éltem az elmúlt évtizedekben. Bár e miatt több iskolai kalandból kimaradtam. És büntetésből is.
Jobbra néztem, balra néztem, megint jobbra néztem. De a sötétségen és a esőn kívül semmit sem láttam. Mégsem éreztem úgy, hogy ezen a napon fogok a szokásomon változtatni. Hiába voltam mérhetetlenül kimerült és ázott. Megvártam, míg a lámpa zöldre vált, és elgyalogoltam a megállóhoz.
