Reméltem, hogy amikor kiérek az épületből, akkor egy kellemes pálmafás szigetre jutok, ahol koktélok és függőágyak várnak.
A valóság várt az ajtó túloldalán. Természetesen egy jókora hidegzuhannyal.
Balra néztem, esett az eső. Jobbra néztem, ott is esett az eső. Előre néztem, de alig láttam valamit az utca túloldalán lévő házakból. Ekkor inkább felnéztem, de csak a végtelen sötétség volt mindenhol.
És persze ott volt a jéghideg szél is, nehogy valami kimaradjon.
Ugyan ilyen idő volt az előző napon, és az azt megelőzőn is, és a ki tudja már hány korábbi napon is. Az időjárás mintha végtelen ciklusba került volna.
Fejemre húztam a kapucnimat, majd egy nagy sóhajtással leléptem a macskaköves útra.
Teljesen egyedül baktattam a kihalt utcákon ahol csak a cipőim egyenletes kopogását hallottam. És persze az eső monoton zúgását. Érthető okokból senki sem ezt az időpontot választotta, hogy a friss levegőn sétálgasson. A kisváros üzletei pedig már régen bezártam. Így hacsak valaki nem vizet akart gyűjteni, sok oka nem lehetett, hogy elhagyja a jó meleg lakását.
Én is alig vártam már, hogy otthon legyen, és levehessem már az egész napon hordott ruháimat, melyek nemsokára már vizesek is lesznek. A cipőm felől éreztem, hogy hamarosan olyan cuppogás lesz, amire a békák is elismerően bólogatnak majd!
Hamarosan egy kicsi parkhoz értem.
Sok mindent nem kell róla elképzelni, ahogyan a tervezők sem tették. Találunk benne néhány ősi fát, rengeteg bokrot és egy nagyon kacskaringós ösvényt. Ez olyan érzést kelt, mint ahol sokat lehet sétálni.
Ilyenkor télen a leveleket vesztett ágak elég kísérteties látványt tudnak nyújtani. De én gyakran erre jártam haza, mert még a kanyargós ösvény ellenére is hamarabb elérek a buszmegállóba, mintha az utcákon megyek.
Fáradtan vágtam neki a sáros útnak, és próbáltam a pocsolyákat kerülgetni, nem túl sok sikerrel. Bár eddigre a cipőmnek már mindegy volt. Szerencsére a kabátom még kitartott.
A kopasz faágak lassan lengtek a szélben miközben gyors tempóban haladtam a célom felé. Gondolataim az elmúlt napokon jártak, és azon, hogy mennyire túlhajtottuk magunkat a munkában. A végére már minden teljesen összefolyt, és már abban sem voltam biztos, hogy tényleg péntek van. Nem mertem elhinni, hogy pár nap pihenés következik.
Azt terveztem, hogyha végre kijutok ebből a soha véget nem érő jeges esőből, akkor eltűnök egy kád forró vízben, és ott várom be az új évet.
De ekkor eszembe jutott, hogy aznap még szinte semmit sem ettem.
A gondolatomban megjelent egy hatalmas adag sültkrumpli dupla hamburgerrel. Majd a helyét átvette egy óriási pizza. Majd abból lett kettő. Majd pedig…
Majd pedig átestem egy kóbor kutyán.
A fizika tanárom erre azt mondta, hogy gravitáció. Én meg azt kiáltottam, hogy – Ó, a fenébe! – majd figyeltem amint a föld egyre gyorsabban közeledik.
Nem akartam pizza helyett földet enni. Ezért az evolúciótól kapott ajándékot használtam, a reflexet.
Utolsó pillanatban lendült előre a kezem, amivel az ütközést végül elkerültem. Bár megúsztam sérülés nélkül, de a kezem és nadrágom csupa sár lett. A méltóságomon esett foltról pedig jobb nem is beszélni!
– Kösz szépen! – mondtam a kutyának mérgesen, de emberszámba sem vett. Odakutyagolt a közeli fához, szimpatizálása jeléül felemelte a lábát, majd ott hagyott egy like-ot.
Én pedig csak álltam, és döbbentem néztem a jelenetet miközben az eső folyt végig a kabátomon.
Nem azon lepődtem meg, hogy egy kutyát láttam, amint egy fát illatosított. Hanem éppen azon, hogy én mintha pont ezt a kutyát láttam volna, ahogy ugyan így integet a hátsó lábával ennek a fának!
A jelenet nemcsak roppant ismerős volt. Úgy éreztem, mindez egyszer már megtörtént.
Alma még nem esett olyan sebességgel Newtonra, mint ahogy a fejemet ellepték az emlékképek.
Egy kihalt park a szakadó esővel.
Egy kutya, amin átesek.
A sáros kezeim.
Egy buszmegálló.
Egy száguldó busz, amint csikorgó fékekkel próbál megállni.
Ütközés és elviselhetetlent fájdalom.
Egy apró horpadás a busz jobb oldali lámpája mellett.
Ébredés az irodában.
Megszédültem.
Letettem a lábamat az egyik irányba, hogy ne kerüljek vissza a sárba. Majd automatikusan követte a másik is. Elindultam valamelyik irányba. A kezemet is megtöröltem, de már nem emlékszem, mikor és hogyan.
Érthetetlen volt az egész! Az emlékeim szerint Elütött az a busz, amivel haza akartam menni. De ez nem lehetséges, hiszen éppen egy teljesen elázott parkban gyalogolok egy majdnem teljesen átázott ruhában.
Próbáltam az utolsó emlékképbe kapaszkodni, mert ez volt az egyetlen dolog, amit logikusnak találtam. A többi őrültség!
Emlékszem, hogy az irodában ébredtem.
Vagyis akkor az egészet csak álmodtam!
A több napos megfeszített munkától bizonyára annyira kimerültem, hogy az év végi tárgyaláson egyszerűen elaludtam.
Közben pedig álmomban már hazafele tartottam, hogy végre pihenjek, filmet nézzek és nagyokat egyet.
Igen, ez egy hihető magyarázat.
Bár azt nem értem, hogy a fejemben miért gázolt el a buszom. De éltem már át nagyobb furcsaságot is! Egyszer azt álmodtam, hogy a szomszéd göndörhajú lány randevúra hívott. Ilyesmi velem biztos nem történne!
Észrevettem, hogy rossz fele megyek és megfordultam. Már csak az hiányzott volna, hogy lekéssem a buszomat!
Közben arra gondoltam, hogy a sötétben minden kutya egyforma.
Készül a folytatás
