A kijelzőn gyorsan követték egymást a színes ábrák, a percek mégis csigalassúsággal vándoroltak.
– …12.31%-os csökkenés…
– …növelnünk kell az árrést…
– …16,32% visszaesés…
– …a prognózisok szerint…
– …a kalkulációimat 42 szakmai lap elemzésére alapoztam…
– …nem tehetjük meg…
A főnököm és Miklós mintha csak pingpongoznának, úgy dobálták egymásnak a szakszavakat és elemzéseket. Én legalább negyven perccel voltam lemaradva mögöttük. Vagy talán többel is.
Szemem előtt ugráltak a kék-zöld-piros diagramok, táblázatok, kimutatások és elemzések. Mint valami groteszk hipnózis.
Éreztem, hogy a szemem kezd lecsukódni. Féltem, hogy az álom magával ránt, aminek a mélyén valami balsejtelmes dolog vár rám. Valami, ami ezüstszürke és borostyánszínben villog…
Éles csipogásra tértem magamhoz.
Miklós elhallgatott. A főnök elővette a mobil telefonját, majd kikapcsolta az időzítőt.
– Sajnálom fiúk – mondta. – Éppen a legizgalmasabb résznél tartunk, de sajnos be kell fejeznünk. Nemsokára kezdődik az online konferencia, és addigra mindenképpen otthon akarok lenni. Ez nagyon fontos! Köszönöm mindenkinek az együttműködést! Jó munkát!
Ezzel becsukta a laptopját, felállt, majd kiment a tárgyalóból.
Miklós lekapcsolta a kivetítőt, amin éppen egy kék és piros vonal kergetőzött, majd elkezdte szétszedni a technikát.
Tamás három pislantással jelezte, hogy visszatért belé az élet. Szinte hallottam, ahogy belül elindul a processzor majd felpörögnek a fogaskerekek.
Néhány pillanat múlva a szeme fókuszba állt. Egy gyors mozdulattal kiegyenesedett és pár lépéssel el is hagyta a szobát.
Nekem nem ment ilyen egyszerűen. A hosszú ülésben minden tagom teljesen elgémberedett. Alig bírtam feltápászkodni. Fáradtan felvettem a jegyzeteimet és a ceruzáimat, majd távoztam.
Robotpilóta módban botorkáltam el az asztalomig, ahol szó szerint belezuhantam a székembe. Egy darabig csak ültem, és próbáltam visszatérni a megszokott világomba.
Mindig ez történik a megbeszélések után. A fejemben az elmúlt három óra számadatai még mindig a diagramokon körhintáztak meg a grafikonokon hullámvasutastaztak. A belső zúgásból ítélve valahol még egy vizicsúzda is volt.
Hiába éltem már túl több tucatnyi értekezletet, sosem sikerült megszoknom őket.
Egy pillanatra becsuktam a szemem, de utána rögtön ki is nyitottam. Már csak az hiányzott, hogy elaludjak, a kollégák pedig majd január elején találnak meg az asztalra borulva!
Inkább nekiálltam elpakolni, hogy utána haza induljak.
A jegyzeteimet a felső polcra tettem, míg az üres papírokat a középsőre. Összeszedtem a ceruzáimat is, hogy berakjam a fiókomba. De ekkor láttam, hogy a pirosból már csak egy maradt.
Fogtam egy cetlit és felírtam, hogy mindenképpen vegyek belőle. Majd szemmagasságba felragasztottam.
Miklós rajongott a technikáért és amit lehetett csak digitálisan csinált. Én viszont szerettem a dolgokat papírra írni. Ettől úgy éreztem, hogy megfogható, és jobban is átláttam. Persze Miklós nem hagyta ki, hogy rajtam viccelődjön amiért nem haladok a korral.
Tompa puffanással egy halom papír landolt az asztalomon. Nem lepődtem meg, amikor felnéztem és a főnökömet találtam ott.
– Örülök, hogy még bent talállak! – mondta – Tudom, hogy ünnepek vannak, de remélem tudsz majd egy kis időt szorítani. Nagyon fontos lenne, hogy ezeket a listákat átnézd és ellenőrizd. Vasárnap szeretném a számításaidat látni. Addigra át tudnád küldeni? Köszönöm! Számítok rád! Mindannyian számítunk rád! Te vagy a cég legfontosabb embere!
Mire bármit is reagálhattam volna, már tovább is ment, hogy Miklósnak és Tamásnak is átadja a szokásos hétvégi tréning programot.
Ez régi hagyomány a cégben, hogy a szabadnapokon is edzésben maradunk. Csakúgy, mint az olimpiai sportolók.
Rendkívül fontos, hogy ne essünk ki a munka ritmusából!
A főnök szerint ugyanis a cég nem más, mint egy élőlény, ahol a munka a szív dobogása. Amikor pedig dolgozunk, az egy örök tánc a táncpartnerekkel, azaz az ügyfelekkel. Ezért fontos, hogy ritmusban maradjunk.
Valami ilyesmit mondogatott mindig. De én egy egyszerű alkalmazott vagyok. Nem értek a cégvezetéshez, és nem tudok a filozófiai mélységekbe se elmerülni. Én csak a munkámat akarom rendesen elvégezni.
A főnököm felkiáltott, hogy mindjárt elkésik. Gyorsan felvette a kabátját, mindenkitől elbúcsúzott, és kilépett az irodából.
De még be se csukódott az ajtó amikor már újra ott állt előttünk, mert mindenképpen akart adni néhány tanácsot a szabadidőnk hasznos eltöltésére. Majd felnézett mint aki víziót lát, és nagy reményekkel azt mondta:
– A következő évünk még sikeresebb lesz!
Ismertük az ünnepi szertartást így azonnal válaszoltunk:
– Így lesz!
A cégünk vezetője ezután lenyomta a kilincset és távozott.
Legközelebb már csak a kalapjáért jött vissza. És hogy elmondja, ne felejtsük a mottóját: Még többet dolgozni, még jobban!
Utána tényleg becsukva maradt már az ajtó.
Alig értem vissza az asztalomhoz, már hallottam a telefonom csörgését. Engem csak két ember szokott hívni. Egyik az anyukám. A vonalban a másik volt:
– Figyelj! Ugye a prémium termékeket nem felejtetted el beszedni a kirakatból?
– Nem főnök, dehogy felejtettem el! – válaszoltam – Ezzel kezdtem, miután bezártuk az üzletet.
– És betetted a páncélszekrénybe?
– Igen, persze!
– Azért megtennéd, hogy ellenőrződ? A kulcs ott van a szokásos helyen. De figyelj! A végén a kulcsot tedd el, inkább nálad legyen az ünnepek alatt.
– Rendben! – mondtam, de addigra már bontotta a vonalat. Hallottam, hogy Miklós telefonja is elkezdett csipogni.
Ez a főnökünk sajátossága. Mindent többször ellenőrzött a biztonság kedvéért.
Az igazgatói szobába mentem és kinyitottam a szekrényt. Alul a titkos pöcköt megnyomva kinyílt a titkos rekesz. Kivettem a kulcsot és a páncélszekrényhez mentem.
Az én feladatom volt a prémium termékeket elpakolni. Hozzá tartozott az esti rutinhoz. Akár álmomban is meg tudtam volna csinálni!
Hirtelen megálltam. Az álmomban…
A tudatom mélyén egy gondolat megmozdult, mintha figyelmeztetni akarna, hogy valami nincs rendjén. Valami fontos elkerülte a figyelmemet!
Körbenéztem, de nem találtam semmi szokatlant.
Izgatottan nyitottam ki a széfet. Ott feküdt mind a tizenkét doboz pontosan, ahogy emlékeztem rájuk.
Minden teljesen rendben volt. Pont úgy, mint minden alkalommal!
Az a furcsa érzés azonban továbbra sem akart elmúlni.
Megráztam a fejemet.
– Biztosan a kimerültség! – gondoltam. – Legjobb lesz mielőbb végre hazamenni!
A kulcsot betettem a zsebembe, majd átnéztem a szobát. Az ablak szokás szerint nyitva maradt, ezért gyorsan bezártam, majd visszamentem az asztalomhoz. Miklós és Tamás addigra eltűntek.
A kulcsot átraktam a táskám egy jól zárható részébe, elraktam a papírjaimat, felvettem a kabátomat és én is készültem távozni. Még egyszer körbejártam az irodát, hogy egyetlen lámpa se maradjon égve.
Végül én is kiléptem az ajtón
Készül a folytatás
